Memorial troubles (HUN)

18. fejezet

Felmentem előkeríteni Corey–t, de nem találtam. Vagyis valószínűleg Mason–nel van. Tracy lement Willow–hoz, és bár valami rossz érzés fogott el, nem foglalkoztam vele.
Eszembe jutott a híd. Ahogy beadtam a mesét, és esetlenül átölelt. Olyan kis elveszettnek tűnt. És egy pillanatig rosszul éreztem magam, amiért hazudtam. Ő egy pillanatig sem mondott olyat, ami ne lett volna igaz. Most így belegondolva elöntött a gyász, és a bűntudat.
Mi? Theo, te jó ég, mi van veled? Ez a lány... Veszélyes, a maga módján. Ez csapda, óvatosabbnak kell lennem. Még a végén elvesztem az irányítást magam, és ezzel együtt a falkám felett is.
Megráztam a fejem, és felálltam. Sóhajtva elindultam lefele, hogy megnézzem Tracy mit művelt.
– Corey nincs itt, úgy tűnik Mason–nel van már – léptem le az utolsó fokról is, és a kanapé felé fordultam.
– Remek– állt fel Tracy.
– Hol van Willow? – néztem körbe, szememmel az említettet keresve.
Mit csinált? Mit mondott? Felment bennem kicsit a pumpa. Ha beleköpött a levesembe, megfojtom.
– Már elment. Azt mondta, Stiles házánál vár – vont vállat. Olyan természetes hangsúllyal beszélt, mintha a szeme színét közölné, amitől egyből a torkának tudtam volna ugrani.
– Mikor ment el? – igyekeztem higgadt maradni.
– Pár perce – felelte, én meg elindultam utána. Nem járhat messze, plusz a híd miatt biztos, hogy lassan haladt. Vajon most is épp a hídon remeg? – gondoltam.
– Hova mész? – kiáltott utánam a kanima.
– Bizalmat szerezni – vigyorogtam, majd kiléptem az ajtón.
Elindultam a híd felé, a lehető leggyorsabban. Ahogy vártam, a híd elején állt, reszkető lábakkal. Bűzlött a félelemtől, de közben motyogott.
– Menni fog, mennie kell! – mantrázta, és egy kicsit lépett előre. – Menni fog ez segítség nélkül is! – mondogatta, de ezúttal nem mozdult a lába, egy tapodtat sem.
– Miért hazudott nekem? – sóhajtott, és rámarkolt a korlátra.
Olyan volt ezt hallani, mintha mellkason csaptak volna. Miért? Fájt, és ezt nem értettem. Ez pedig idegesített. De elhessegettem ezt a baromságot, és elmosolyodtam.
– Minden rendben? Miért indultál el nélkülem? – léptem mellé, és megfogtam apró kezeit. Elkezdtem áthúzni. De nevetségesen béna, és lassú, így valószínűleg ismét át kell vinnem – gondoltam. Éreztem rajta, hogy feszült, ideges. Miért? Én zavarom? Mit mondhatott neki Tracy? – tűnődtem el, és egy méreghullám szaladt át a gerincemen. Hamar lenyugtattam magamat, nem gurulhattam be itt és most.
– Minden rendben, csak gondoltam gyorsabb, ha elindulok. Azt hittem, át tudok itt menni egyedül, de tévedtem – nevetett fel kínosan. Bűntudatot képes bennem ébreszteni, miféle képességet birtokol vajon?
– Legközelebb ne próbálkozz ilyesmivel – korholtam barátságosan.
Nem bírt lépni, bár ahhoz képest jól haladtunk. 2 perc alatt megtettünk 2 cm–t.
– Ha így haladunk, sose érünk oda – sóhajtottam, majd a vállamra dobtam. Ő azzal a lendülettel átkarolt, hogy ne essen le.
Átsiettem a hídon, majd a túloldalon letettem az utasom.
– Köszi – engedett el mosolyogva.
– Ugyan, lassan haladtunk, ennyi – vontam meg a vállamat. Elvégre, tényleg csak a haladás érdekében tettem. Mire gondolt vajon? És én mire gondoltam?
– Akkor is – vonta meg a vállát, és elindult, én meg utána.
Mégis hogy képes bűntudatot ébreszteni bennem? Hogyan? Nem bírtam nem erre gondolni, meglepett.
– Szeretnél esetleg, mesélni a húgodról? Vagy nagyon kényes téma neked? – puhatolózott óvatosan, halkan, mintha ettől is elsírnám magam. De ezzel csak még nagyobb bűntudatot keltett bennem ártatlanságával. Istenem, miért teszi ezt velem? Miért kínoz? Szinte már fáj.
– Tara volt a neve. Sötétbarna, hullámos haja volt, és imádta a lovakat. Lovagolt is, és egész jól ment neki. 8 éves volt, én 10. Akkor még egész alacsony volt, és... – nem bírtam felidézni. Máskor gond nélkül mondtam volna, de most nem ment.
– Sajnálom, figyelj, ha nem szeretnél, nem kell beszélned róla – fogta meg a karomat gyengéden, és egy aprót simított rajta. Mintha áramot vezettek volna az érintése helyére, egy kellemes bizsergés futott át a bőrömön. Mi ez? Miért volt ilyen különleges érzés? A legrosszabb az, hogy nem tudom irányítani. Ez rettenetesen bosszantó.
– Semmi gond – ráztam meg a fejem.
Gyorsítottam a lépéseimet, így a vöröske is kapkodta a lábait. Elértük a házat, majd kinyitottam az ajtót, és félre állva az ajtóból előre engedtem a vöröskét.
– Köszi – lépett el előttem. Mosolyogva biccentettem, majd ahogy beért, én is beléptem a házba. Persze, Stiles ott ült az asztalnál a telefonját szorongatva, és ahogy meglátott minket, felpattant.