Memorial troubles (HUN)

17. fejezet

Willow szemszöge

A fekete farkas ismét megjelent az este. Fogalmam sincs, miért, de elmondtam neki a hiányérzetem. Jól esett kimondani olyannak, aki nem bírálja el. Egyszerűen kellett. Gondoltam, ezért tudtam olyan nyugodtan elaludni aznap éjjel.

Reggel nem keltettek, ugyanis hétvége volt. Magamtól keltem, de izgultam. Hisz ma már nyomozni is fogunk. Igaz, az elhangzottakból ítélve eléggé veszélyes küldetésre készültünk, de akkor is! Menni fog ez, mint a karikacsapás.
Felkaptam egy ruhát, majd kifésültem a hajam. A tegnapi este járt a fejembe, ahogy a farkas figyelt. Azon gondolkodtam, vajon hazament utána? Biztos. Hisz mi lenne itt neki olyan érdekes? Csak egy város, vadászni meg nem igen tud mire. Na jó, emberekre, de nem hallottam még ilyesmit. Mindenesetre fura kicsit.
– Willow! Lejönnél, vagy élvezed a magasságot? – kiabált fel Stiles.
Még ilyet! Most komolyan a magasságommal van problémája? Na, ezt még visszakapja egyszer – határoztam el, egy mosollyal az arcomon. 
– Megyek már óriásfalva lakója! – lépkedtem le a lépcsőn.
– Végre lent vagy! Nem vagy éhes? – kérdezte, ahogy az utolsó lépcsőfokról is leugrottam.
– Kicsit. Na jó, farkaséhes vagyok – nevettem.
– Akkor gyere, egyél valamit – mutatott az asztalra.

A reggelim után, én elindultam sétálni, mondván levegőre van szükségem. Az igazi oka pedig az lett volna, hogy megkeresem Theo-t, elvégre a tervben ő is benne van.
A suli felé indultam meg, de elkaptak oldalról.
– Helo vöröske – vigyorgott rám Theo.
– Szia, megint a frászt hoztad rám – nevettem. – És mi ez a becenév?
– Hát ez – mosolyodott el.
– Becenév mániád van egyébként? Tegnap még Will voltam, ami egy fiúnév –  néztem fel a szemébe.
– Hé, én is művelődök, vagy mi a szösz –  nevetett.
– Művelődsz, na ezt a szót még nem hallottam a szádból –  jegyeztem meg. Felkuncogott, de nem válaszolt semmit. Egy darabon kellemes csöndben haladtunk tovább, amit én törtem meg végül. 
– Szerinted Scott jól van? Mármint, még életben? – vágtam egy komolyabb témába.
– Scott erős. Jól van, ne aggódj – lökött enyhén oldalba. Halvány mosoly kúszott a számra, majd lehajtottam a fejemet. Néztem a betont, ami alattunk fogyott, ahogy lépkedtünk.
– Ha te mondod. Hova megyünk egyébként? –  vetettem fel.
– Corey–ért. Utána visszajövünk Stiles–ékhoz, és kezdjük a nyomozást – vázolta fel. – Eredetileg is érted akartam menni, de így könnyebb. Nem kellett Stiles győzködnöm, hátha elfogad végre – sóhajtott fájdalmasan. Egy kicsit a vállának dőltem, hogy érezze, mellette állok. Aztán elhajoltam, mert így nem tudtunk haladni rendesen.
– Egyszerre félek és izgulok – hajtottam le újra a fejem.
– Ne félj, azért megyek én is, hogy megvédjelek. Ha már inkább itthon hagytak volna szobafogságban – gyengéden megsimította a kezem.
– Folyton másra vagyok bízva, és ez kezd megalázó lenni számomra – mondtam ki azt, ami már régóta kikívánkozott belőlem.
– Tudod, nem rossz szándékkal teszik, amit tesznek. Meg akarnak védeni.
– Tisztában vagyok vele. De tőled miért akarnak megvédeni? – néztem rá.
– Hibáztam, ez tény. De próbálom jóvá tenni – felelt.
Észre se vettem az eszmecsere közben, hogy már egész messze vagyunk, egy kevésbé lakottnak tűnő helyen. Aztán rájöttem; egy erdőben vagyunk, nem messze a sulitól. Theo az erdőben lakik? Akkor már értem miért van olyan sokat ott.
– Tudom. Mennyire vagyunk még messze? – kérdeztem.
– Mindjárt ott vagyunk. Csak vigyázz hova lépsz, sok lyuk van a földön. Régi csapdák, vagy ilyenek – figyelmeztetett.
– Igenis – lehajtottam a fejemet, és a talajt vizsgáltam. Nem tudtam pontosan hol vannak, nem igazán láttam egyet se. De azért igyekeztem odafigyelni.
Egy tisztásnak hatott a hely, fák ölelték körül, a fa gyűrűben elszórva akadtak még fák. Itt–ott láttam kiásott gödröket, és kíváncsi lettem, mi van bennük.
Közelebb kezdtem sétálni az egyikhez, és óvatosan felé hajoltam. Üresnek tűnt. És eléggé mélynek.
– Nem bírsz magaddal? Le fogsz esni – rántott el onnan Theo, amitől kicsit megijedtem.
– Vigyáztam! – kértem ki magamnak – Na de hol van az a Corey?
– Gyere, ott van – indultunk el egy ház felé.
Egy kis folyóhoz értünk, amin egy fahíd vezetett keresztül. Megtorpantam előtte. Valamiért nem mertem rálépni, egyszerűen valami ott bent nem engedte.Egyszerűen nem mozdult a lábam.
– Mi lesz már? Gyere – kezdett el húzni maga után, mire remegve ráléptem a hídra.
– Félsz? – lágy lett a hangja és gyengéd. Úgy maradt a lábam, nem mozdult tovább. Csak ott volt, lecövekelve, és remegve, mint a kocsonya.
– Nem értem, nem engedelmeskedik a lábam, nem merek a hídra lépni – a hangom is remegett. Jé, hasonlít a lábamra. Micsoda pár. Összeillenek.
– Ne félj, foglak – elkezdett volna húzni, de még mindig képtelen voltam mozgásra bírni a végtagjaim.
– Gyere, lassan! Nyugodj meg, oké? – újra megpróbálta. Ahj gyerünk már Willow, miért félsz? Ez csak egy híd, nem is magasan, és nem egy óceánnyi folyó felett,csupán egy apró patakocska fölött! Majd léptem egyet, és megnyikordult a talpam alatt a fa.
– Le fog szakadni – nyöszörögtem. Theo mellém lépett, és úgy vezetett. A korlátra tette a kezemet, amit olyan erővel markoltam meg, mintha az életem múlna rajta.
– Figyelj, ne nézz le, oké? Nézz rám, a szemembe! – felemelte a fejemet addig,hogy a szemébe nézzek.
– Ez az. Most pedig gyere – szembefordult velem, és lassan hátrált át a hídon.
Szuszogtam, remegtem, és nagy nehezen megálltam, hogy ne nézzek le.
– Miért félsz a hídon? – kérdezte séta közben.
– Nem tudom. Csak úgy jött, elkezdtem félni. Lehet a múltban történt valami híddal kapcsolatos, és még a tudatalattim, vagy mim emlékszik rá, de én nem –fejtegettem.
– Valószínű.
– Szomorúnak tűnik a szemed. Miért? – vizsgáltam meg jobban a zöldeskék íriszeit.
– Tudod, Stiles hazudott. Nem öltem meg a húgom. Eltűnt, az erdőben és ebben a folyóban találták meg. De... már nem tudták megmenteni az életét – lesütötte a szemét, és a mondat végére meggyengült a hangja. Stiles hazudott? Tényleg nem ölte meg. Tudtam, tudtam, hogy nem gyilkos.
Becsuktam a szemem, és gyorsan közelebb léptem hozzá. Anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem, esetlenül átöleltem.
– Sajnálom – suttogtam.
Óvatosan visszaölelt. Átkarolta a vállamat, én pedig a mellkasát. A vállamba tette a fejét, és csak álltunk egy darabig. Aztán Theo elhajolt.
– Menjünk, nincs időnk ilyesmire – azzal felkapott, futva megtette a hátralévő pár métert és a túloldalon letett.
Érdekelt volna pár dolog a húgáról, de nem most akartam ezzel faggatni.
Egy kívülről nem nagy szám, sőt, enyhén romosnak ható épülethez értünk.
Beléptünk, és egy viszonylag kicsi, de otthonos házba értünk.
– Itt laksz? – kérdeztem.
– Igen. A szüleim jelenleg nincsenek itthon. Ülj le valahova, én pedig előkerítem Corey–t – intett a kanapé felé, ami az előszoba után egyből látszott.
A kicsi, elkerítetlen előszoba után egyből egy nappali szerűség nyílt. Közepén egy kanapé, ami a TV felé nézett. A padló, a falak fából voltak rakva, egy kellemes hangulatot adva a háznak.
Leültem a kanapéra, és elgondolkodtam. Ki az a Corey? Miért lakik itt Theo–val?Mert elvileg Theo itt lakik, és úgy néz ki, Corey is.
– Ő az a csaj? – hallottam meg egy ismeretlen lány hangot.
– Igen – ez Theo. Most rólam lenne szó?
– Megyek, beszélgetek kicsit vele – léptek indultak meg felém, gondolom az első beszélő tulajdonosa.
– Szio, te vagy...
– Willow vagyok, helo – mosolyogtam.
– Szia Willow. Én Tracy vagyok. Itt lakok Theo–val – vigyorgott. Itt lakik? A szüleikkel mi van? Egyáltalán itthon vannak? Vagy ők dolgoznak? Valószínű, hisz mi lógunk a suliból – feleltem az utolsó kérdésemre.
– Értem. Akkor jóban vagytok?
– Igen, eléggé – felelt, majd leült mellém.
– Az jó – most akkor Theo is hazudott? Azt mondta, nincsenek barátai. De vele jóban van, vagyis mondhatni barátok. Fájt, hogy hazudtak az emberek. Stiles is meg Theo is. Ki a következő? Scott? Lydia? Vagy Tracy hazudott?
Csalódott voltam, és összezavarodott.