Memorial troubles (HUN)

34. fejezet

Willow szemszöge

A srácok léptek be, Melissa mögött.
– Sziasztok! – ültem fel nagy nehezen, mosolyogva.
– Jobban vagy? – kérdezte Scott, az ágyhoz lépve.
– Jobban – bólintottam egy vigyorral az arcomon. – Egyébként hogy hogy be tudtatok jönni?
– Melissa csempészett be minket – vont vállat Stiles. – Nem az első ilyen eset.
– Értem – nagyon meg akartam kérdezni, mi történt a lövés után, és azt, hogy mi is van ezzel a vérfarkasos cuccal. De nem éreztem megfelelőnek a helyzetet.
Theo, aki megmentett, bizonytalanul az ágy mellé lépett.
Stiles furán nézett Theo-ra. Theo nem foglalkozott vele, engem nézett. Én kettőjük között kapkodtam a pillantásomat.
– Hé, Scott, öhm... nem azt mondtad, hogy beszéljünk Derekkel? Hm? Én úgy emlékszem, szóval húzzunk! – azzal Stiles kapta magát, és kirángatott majdnem mindenkit a teremből, és sokatmondó pillantással biccentett Melissának.Mindenki értetlen fejjel meredt Stilesra. Én se igazán értettem, mit akarhat. Ki is mentek.
Egyedül Theo maradt bent.
Szótlanul leült az ágy szélére, majd rám nézett. Mocorogtam, így kicsit távolabb ültem tőle.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Jól, picit szédelgek és fáj a lábam, de jól vagyok. – Vajon hányszor fogom én ezt még elmondani? Minden egyes nap vagy húszszor?
– Egyébként, félsz még tőlem? – puhatolózott. Kék szemeivel végig az enyémbe nézett. Szomorúságot, és még valamit láttam, amit nem tudtam mire vélni.
Nem állt szándékomban becsapni, így az igazat válaszoltam.
– Igen, egy kicsit. Nem tudom, mi vagy, és mire vagy képes – nyeltem egy nagyot –, de szeretnék adni esélyt.
– Rendben – mérhetetlen fájdalmat éreztem a hangjában. Bár a kezem remegett, de erőt vettem magamon, és a vállára tettem a kezem, és megsimítottam.
Meglepetten kapta rám a tekintetét.
– Figyelj, izé, mondasz, valamit arról, hogy mi vagy és mit tudsz? – érdeklődtem óvatosan.
– Persze – egyezett bele, kissé zavartan. Aztán mély levegőt vett, és eltűnt róla a zavartság.
– Szóval... mi is vagy? – kezdtem bele, bizonytalanul. Csak ekkor vettem észre, hogy a kezem még a vállán pihent, így zavartan levettem. Theo kicsivel közelebb ült.
– Egy kiméra. Félig vérfarkas, félig vérprérifarkas, az emberi énem mellett. Nem igazi vérfarkas vagyok, a Rémdoktorok hoztak létre. Róluk majd később mesélek – magyarázta. Ez remek. Egyre többet tudok, de alig értem a dolgokat. Mi a különbség a vérfarkas és a vérprérifarkas között? Mik vagy kik azok a Rémdoktorok? A nevük alapján nem sok jót mertem sejteni róluk. És hogy hozták létre?
– Értem. Szóval, egy kiméra vagy – bólogattam. Csak szépen, lassan, óvatosan. – És, mire is vagy képes?
– Erősebb vagyok, mint egy ember, de mivel csak kiméra vagyok, így gyengébb egy átlagos vérfarkasnál. Gyorsan gyógyulok, de van ami megölhet, ez...  – elharapta a mondatot, és elmorzsolt az orra alatt egy cifra szót. Megértem, hogy nem akarja elmondani, de akkor miert kezdett bele? De azt már úgyis kibökte, hogy van ami végez vele.
Mintha nekem lenne szívem bárkit is bántani.
– És, a teliholdakkal mi van?
– Teliholdkor erősebb a késztetés az öl... átváltozásra – magyarázta. Mibe kezdett bele? Már megint félbehagyta. Mi ennek az oka? Mit kezdett először mondani? Mindegy, biztos csak túlgondoltam.
– Értem.  És, megmutatod, milyen amikor átváltozol? – próbáltam a szemébe nézni. Meglepetten felém kapta a tekintetét.
– Változzak át? Itt és... most? – kérdezte bizonytalanul. Sose láttam még ilyennek. Bizonytalan. Hova lett a magabiztos Theo? Eddig nem ilyen volt.