Memorial troubles (HUN)

45.fejezet

Theo szemszöge

- Rendben. Megteszem - tettem le a telefont, majd az iskola irányába indultam.
Az előbb ment be Vöröske, nem járhat messze - tűnődtem. Az ölelése járt a fejemben, ahogy átkaroltam, a viszonzása, a kellemes biztonságérzet, hogy a karjaimban tarthattam - ezen gondolatok, érzések miatt akaratlanul elmosolyodtam. De, mi van, ha azóta baja esett? Aggódni kezdtem érte - egy újabb, Vöröskéig egészen ismeretlen érzés. Hallgatóztam, beleszagoltam a levegőbe, de vér szagot nem éreztem, ahogy nem hallottam dulakodás neszét sem. Megszaporáztam a lépéseimet, így hamar meg is érkeztem.
- Willow, gyere onnan! - kiáltottam el magam, mikor észrevettem Vöröskét. Az ott ugyanis nem Stiles volt, hanem a Nogitsune.  Scott kereste Samnél Willow-t, aki mondta, hogy eljött Stilesért. Ekkor már tudtuk, hogy a szellem átvette felette az irányítást. Persze, már korábban is tisztában voltam vele, és megpróbáltam irányítani, viszont eredményül csak jó néhány sebet és a különös haragját kaptam meg. Persze, jó része a sérüléseknek begyógyult, viszont erről Willow nem tudhat.
Ez a lány megőrjít. Mitől és mikor lett nekem ilyen fontos? Ennyire, hogy még szeretem is.
Ahogy ránéztem a megszállt Stilinskire, közvetlen közelében a Vöröskémmel, szét tudtam volna tépni. De, csak annyi volt a feladatom, hogy Willow ne legyen a közelében.
Úgy megbánthattam Willow-t, bár eddig sose volt ilyenekkel problémám. Miért Ő? A tervem, hogy elzárom magamtól, kudarcot vallott: szenvedtem egész idő alatt, és csak néha figyeltem őt az árnyékból, és ő sem tűnt olyannak, aki megutált volna ez idő alatt. 
- Beszélhetnénk egy kicsit négyszemközt? - léptem közelebb hozzá, farkasszemet nézve a Nogitsune-val. Méregetett, mintha Stiles lenne, de én tudtam, jelenleg nem ő kontrollálja a tetteit, hanem a szellem. 
- Ha gondolod. Rendben leszel addig? - nézett Vöröske a megszállt fiúra, aki bólogatott.
- Persze, menjetek csak - ez elég is volt nekem, megragadtam a lány kezét, és mérgesen kivittem magammal az épületből. Nem hagyhatom, hogy baja essen. Az az én hibám lenne, nem bocsátanám meg magamnak. Jézus, mikor lettem ilyen... szerelmes? Hol érdekelt engem az ilyesmi eddig? Miért őmiatta kezdtem el efféléket érezni?
Minél gyorsabban el akartam vinni onnan, minél messzebb. Úgy döntöttem, a fűzfához viszem.
- Miért kell ilyen messzire menni? - érdeklődött, de nem akartam válaszolni. Nem akartam megijeszteni. Időközben hallottam, hogy Scotték megérkeznek az iskolához, reméltem, Vöröske ezt nem fedezi fel idő előtt.
Megérkeztünk a fához, ahol lassítottam, végül megálltam és szembefordultam vele. Olyan gyönyörű arca van. Egyszerűen csodálatosan néz ki - jegyeztem meg magamnak. A feje felett visszanéztem, figyeltem, ahogy Scotték bemennek.
- Miért jöttünk ide? - nézett a szemembe. Éreztem rajta, hogy fáj neki, amit tettem, mégis bízik bennem. Gyorsan vert a szíve, és valami különös illatot is árasztott. Megnyugtatott a közelsége, hogy mellettem biztonságban van, ugyanakkor mardosott a bűntudat azért, amit tettem vele. A szemébe néztem, és ismét elöntött a késztetés arra, hogy csókoljam meg. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Nem tudtam, mit kéne tegyek az adott szituációban. Nem volt a tervem része, hogy így megszeretem ezt a lányt, hogy ilyen érzéseket fog kiváltani belőlem. Miért, miért kellett szóba állnom vele? Hogy tudta megszerettetni magát velem, hogy tudta magát így belopni a szívembe?
- Egyelőre legyen elég neked annyi - léptem hozzá közelebb, majd kezdtem játszani egyik vörös, puha hajtincsével -, hogy veszélyes lett volna, ha bent maradsz egyedül. 
Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de elgyengített a tekintete, és engedtem a késztetésnek: megcsókoltam Őt.