Memorial troubles (HUN)

27. fejezet

– Madárberkenye, igen. De engem aztán nem állít meg, mert kiméra vagyok – válaszoltam, de látva, hogy nem igazán érti, hozzátettem: – Majd ha meggyógyulsz, elmagyarázom.
Átléptem a csíkon, de Willow mocorgott, és majdnem elejtettem. A lövéstől még sajgó seb a hasamon, nem könnyített a dolgomon. Csak reméltem, hogy nem tűnik fel neki, és nem kezd inkább velem foglalkozni.
– Mit művelsz? – szóltam rá.
– Valamit csinálj, hogy ki tudjanak jönni! – utasított köhögve. Majd Lydia vagy Stiles megoldja. Először nem foglalkoztam vele, csak vettem egy mély levegőt, és tovább mentem. Engem biztos, hogy nem fog irányítani egy ilyen naiv, hülye lány. És erre most miért is volt kényelmetlen gondolni?
–Ne mondd meg, mit csináljak! – mordultam rá, mire megijedt, megugrott, ezzel elejtettem. Visszább kúszott, és a kezével eltörölte a port, ezzel megszakítva a kört. Rémülten kaptam fel újra. Ez teljesen kattant! Nem normális. Akkor miért foglalkozok vele?
A portól erősebben köhögött, a földetérés miatt pedig erősebben kezdett vérezni.
– Megőrültél? – kiáltottam, majd ismét karjaimba véve elindultam ki, a mentősökhöz.
– Csak... segítettem. Hamár te nem – fuldokolt a köhögéstől. Éreztem rajta, hogy szomorú, csalódott.
Au, ez szíven ütött.
Fájt, pedig igaza volt. Az igazság néha fájdalmas – állapítottam meg. Ennek ellenére, a félájult lánynak az arcára tettem az egyik kezem, és elvettem egy kevés fájdalmat tőle. Én mióta foglalkozok ilyesmivel? Bár kezdtem hozzászokni ahhoz a fura érzéshez, amit Willow közelében éreztem.
Nem mutattam az arcomon semmit, úgy sétáltam ki a házból, majd a mentőkocsik felé indultam.
– Theo... te... vérzel – vette észre a vörössel átitatott, lyukas pólómat. Remek, ezt majd a mentősöknek is ki kell magyaráznom – sóhajtottam.
– Meggyógyulok – feleltem szelíden. Nem reagált. Csak ekkor vettem észre; becsukódott a szeme.