Memorial troubles (HUN)

32. fejezet

Stiles szemszöge

Miután a mentősök elvitték Willow-t és Theot, egy darabig egyhangúan folyt a csetepaté; Lydia a hangjával, és kézzel-lábbal küzdött, a farkasok az erejükkel, Corey... róla fogalmam sem volt, mit csinált. Én és Mason egy-egy baseball ütő társaságában ácsorogtunk dísznek. Bámultam Lydiára, ahogy a sikolyaival embereket lökött el magától messze, ezáltal a szerencsétlenek erőset puffanva értek földet. Aucs, lesz néhány piros, kék, zöld foltjuk. Igazán színesek lesznek.
Aztán láttam, hogy Lydiára támad egy ember.
– Na nem! – kiáltottam, majd a baseball ütőmmel fejbe vágtam. A támadó összeesett, mint egy rongybaba. Kicsit fájni fog a feje, mikor magához tér, de nem lesz komolyabb baja. Elvigyorodtam, örültem, hogy csináltam valami hasznosat.
A banshee egyből rám kapta meglepett tekintetét.
- Mi van? Rád támadt! - tártam szét a kezem, értetlenül. Ez telesen normális reakció volt, nem? Lydia csak megforgatta a szemét, egy mosollyal az arcán, majd tovább állt. Én pedig a baseball ütőm segítségével vertem le a sunyin támadó embereket. 

- Elég a harcból! – ordította Scott erőteljes hangon, mire a legtöbben leálltak. Gerard emberei a fáradtságtól, és fájdalmaktól szenvedve kapták fel a fejüket. Körbe néztem; Gerardot és Monroe-t sehol nem láttam.
– Hé, a főokos páros lelépett! Ti is nyugodtan kövessétek! – szólaltam meg, a fegyveresek felé címezve a második mondatot.
– Választást ajánlok! – vette magához a szót, alfa farkas barátom. – Aki most lelép, azt nem bántom, de aki tovább küzd velünk – mutatott körbe a szobán. Mintha megállt volna az idő; mindenki Scottot figyelte, aki határozottan magyarázta tovább: –, annak nem garantálom, hogy épségben hagyja el a helyet.
Az emberek összenéztek, majd végig a társaságunkon. Egy banshee-t láttak, aki a puszta hangjával volt képes küzdeni, három bétát, akik közül az egyik – természetesen ez Malia – minden akadály nélkül nyírta volna ki őket, de a másik kettő sem volt egy bújós öleb, és persze ott volt Corey, aki láthatatlanul harcolt, és én meg Mason, a mindenható baseball ütők társaságában. Na jó, talán mi nem voltunk annyira veszélyesek, mint természetfeletti barátaink.
– Én a spurit ajánlanám! – tettem fel a kezem, majd intettem, hogy lépjenek le. A hatás kedvéért a kezembe ütögettem a baseball ütőm fejét, mire értetlen pillantásokat kaptam. Széttettem a kezem, amolyan ,Most mi van?' stílusban. Nem vágtam, mi volt ezzel a baj.
A bizarr vadász párocska csatlósai összenéztek ismét, majd elhúzták a csíkot. Mind fáradtan sóhajtva, elégedett mosollyal figyeltük, ahogy az utolsó emberke is kimasírozik a szobából.
Az autók felé rohantunk.
– Induljunk a kórházba! – adta ki Lydia.
– Mindenki jól van? – váltott emberi formára Scott. A többi vérfarkas is követte a példáját.
– Jól vagyunk – kapott egységes választ, majd a Jeep-hez értünk.
Beültem a volán mögé, az anyósülésen Lydia foglalt helyet, hátul mindenki más terpeszkedett. 
A csavarhúzó segítségével munkára bírtam a motort, gázt adtam és a kórház felé vettük az irányt.