Memorial troubles (HUN)

44.fejezet

Nem értettem, miért pont engem hívott. De nem foglalkoztam ezzel. 
Siető léptekkel haladtam az iskola felé, mikor oldalról megragadta valami a karom, és elrántott.
- Elment az eszed? - lökött a fának és szidott le Theo. Én csak meglepetten, bambán felnéztem a szemébe, míg ő mérgesen, mégis aggódva fürkészte az arcom. Perceken át csak néztem rá, majd nyeltem egyet, és megszólaltam.
- Miért? Stiles hívott, hogy rosszul van, szóval most megyek és segítek neki - majd kerültem is volna ki, viszont magához húzott, és szorosan megölelt. Meglepetten álltam, hagytam. Jó érzés volt, biztonságos.
Ellépett, én meg zavartan lehajtottam a fejem, azzal elsétáltam. Siettem, hogy segítsek Stilesnak, hisz bajban volt. Az épület kétszárnyú ajtaját lendületesen belöktem, majd kiabálva kerestem Stilest.
Mindeközben folyamatosan bevillant, ahogy Theo annyira aggódóan nézett, aztán olyan szorosan ölelt át... muszáj voltam kiverni a fejemből a képet, nem tudtam koncentrálni, de nem ment.
- Willow! - hallottam meg Stiles hangját, mire felé kaptam a fejem. Ugyanolyan szörnyen festett, mint legutóbb.
- Hát itt vagy! - öleltem át szorosan, mire akaratlanul is Theo ugrott be. Stiles remegve átölelt.
- Találkoztál Theoval? - tolt el magától.
- Igen - feleltem, biztatóan mosolyogva. Már a beszéde is helyreállt, azt hittem, rosszabb állapotban találom.
- Willow, gyere onnan! - Theo hangját hallva az irányába kaptam a fejem.
- Beszélhetnénk egy kicsit négyszemközt? - sétált közelebb, kissé szomorkás, de szikrázó szemeket vetve Stiles irányába.
- Ha gondolod. Rendben leszel addig? - fordultam Stiles felé, aki szokásos gyanakvó tekintettel méregette Theot. Theo nem szokott ennyire mérges lenni, valami nem stimmel - mondogatta egy hangocska a fejemben.
- Persze, menjetek csak - bólogatott a fiú, majd a kiméra megfogta a kezemet, és sietős léptekkel kimentünk a suliból, az erdő fele haladva.
- Miért kell ilyen messzire menni? - próbáltam kérdezni. Theo gyorsan haladt, én meg alig tudtam vele lépést tartani. Nem felelt. Hamarosan elérkeztünk a fűzfához, amit ő mutatott meg nekem. Néhányszor eljöttem ide olvasni és hasonlók.
- Miért jöttünk ide? - néztem a szemébe, mikor végre megálltunk, és szembefordult velem. Látszott rajta, hogy megnyugodott, de még ideges, folyton a hátam mögött nézegetett valamit. Mikor végre a szemembe nézett, mintha hezitált volna valamin.
- Egyelőre legyen elég neked annyi, hogy veszélyes lett volna, ha bent maradsz egyedül - magyarázta, közelebb lépve, majd elkezdte egy tincsemet piszkálni.
Mielőtt megkérdezhettem volna, miért, a torkomra fojtotta a szót egy csókkal.