Memorial troubles (HUN)

12. fejezet

Arra számítottunk, hogy egy üres iroda fogad majd minket. Reméltük, épp ebédel, vagy nincs bent, vagy hasonló.
Hát, pechünk volt.
Az asztal mögött térdelve kutatott, érkezésünkre pedig kidugta a fejét. Egy pillanatig morcosan vizslatott minket, majd arcára egy mosoly telepedett. Ennyire nem lepte volna meg, hogy bejöttünk? Kicsit morcos, semmi meglepettség? Mindegy, tuti gyakori az ilyen – hessegettem el a negatív előítéleteket.
- Sziasztok, miben segíthetek? – állt fel, leporolta magát és leült a székébe. Szembefordult velünk, majd kezeit az asztalon összekulcsolva mosolygott ránk.
- Elnézést, megzavartuk valami rendkívüliben? – kérdezett vissza Malia morgósan.
- Csak papírokat rendeztem. Megkérdezhetem a neved? Ismerősnek tűnik az arcod – méregetett engem. Folyamatosan az arcomat, a szememet nézte, és ez kezdett enyhén ijesztő lenni. Zavartan lehajtottam a fejemet.
- Sejtem honnan. Pár barátunkkal vissza kellett jönnünk, mert elhagytunk valamit. És akkor látott. Willow a nevem – fejtettem ki neki, mondandóm közben felemeltem a fejem, és folyamatosan az arcát vizsgáltam. Valami baja lenne velem? – gondoltam bele, a méregetése miatt. Biztos az amnéziám miatt figyeli, hogy jól vagyok-e – korholtam magam a csúnya feltételezésért.
- Mikor olyan durván megszorította a csuklóját – fújtatott Malia.
- Elnézést kérek érte Willow – méregetett mosolyogva. A csuklószorítás óta valahogy kényelmetlenül érzem magam a közelében. Hülyeség. Csak a suli lélekturkásza, a jelek szerint. Vagyis kedvesnek kell lennie.
- A múltkor nem nem volt még neved egyébként? – felvonta az egyik szemöldökét.
- De, de azóta kaptam – magyaráztam.
- Értem. És miben segíthetek? – tért vissza az eredeti kérdéséhez.
- Eltévedtünk. Nem találtuk a termet, de már megyünk is – kezdett kifele tolni Malia.
- Ugyan, nem kértek egy kis teát? Az óra felét már lekéstétek – felállt a székből, majd egy termoszt vett elő. Két bögre is előkerült, amikbe a termosz tartalmát kezdte kiönteni.
Feltérképeztem a szobát. Egészen barátságos kisugárzása volt, rendes, oldalt polcok magasodtak, rajtuk színes borítójú könyvek szép sorba rakva. Középen egy íróasztal, azon is könyvek, papírok, szélén aranyos kis henger alakú tartó, amiben színes filcek, ceruzák és tollak voltak. Az ajtó belső oldalán, meg itt-ott fecnik voltak kiragasztva, rajtuk motiváló idézetekkel. Tuti a suli pszichológusa, vagy ilyesmi.
- Nem kérünk, köszönjük – vágta rá Malia. Szúrósan néztem rá, és oldalba löktem. Azért ne legyen már ennyire gonosz vele. Mint Theoval... Itt mindenkit utálnak vagy mi a fütty?
- Megkóstoljuk – feleltem. Vigyorogva felém nyújtotta az egyik bögrét, én pedig belekortyoltam. Valamiért olyan... fura íze volt.
- Milyen? – vizsgálta az arcom.
- Nem rossz – mosolyogtam, majd bizonyításképp még lenyeltem egy-két kortyot.
- Te nem kérsz? – bökött Malia felé.
- Nem szeretem a teát – fonta össze a karját, majd mintha szagolt volna, aztán elfintorodott. – Willow, sietnünk kéne! Van egy kis, dolgunk.
- Rendben – letettem a bögrét – Köszönöm, viszontlátásra! – intettem majd kisétáltunk.
- Sziasztok – nézett utánunk.
Sietve maga után húzott Malia, úgy szaladtunk a folyosón, egészen a könyvtárig. Lihegve ültünk le az asztalhoz. Pontosabban én, Malia sokkal kevésbé. Itt mindenki ilyen keményen sportol? – ráncoltam a homlokom.
Kifújtam magam, és elkezdtem feltérképezni a könyvtárat. Középen asztalok, rajtuk elszórtan könyvek feküdtek, mellettük székek álltak. A terem szélén, az ajtóval párhuzamos oszlopba álltak könyvespolcok. Két polc között is könyvek hevertek a földön, a polcokon pedig néhol lyukak voltak. Milyen rendetlen emberek vannak – gondoltam. Mondjuk, nem mintha én szent lennék. Végigsimítottam a könyvek gerincén. Az egyik kopott, szakadtas volt, a másik sima, egészséges, volt bársonyos tapintású, és egészen kemény felületű. Az egyik széles, a másik vékony, egészen füzetnyi vastagságú. Az ajtóval szemben volt egy hatalmas ablak, előtte egy pár fokos lépcső, amin felérve két irányba lehetett feljebb menni. Mindkét irányba felmentem. Egy erkélynyi volt, egy olyan félemelet-szerűség. Egy-két asztal, illetve könyves polc itt is helyet kapott.
A felfedező utam után leballagtam, és ahogy a székre ültem, megszólalt a csengő.
- Na, gyere, beszéljünk Stiles-ékkal – állt fel Malia, majd elindultunk a terem felé, ahol az előző szünetben is találkoztunk.
Mikor odaértünk, alig ültünk le, megérkezett Stiles és Lydia.
- Na, találtatok valamit? – tette fel a kérdést a fiú.
- Nekem nevet, meg némi kudarcot a nyomozásban – sóhajtottam a végén.
- És mi a neved? – kérdezte Lydia, ahogy elém ült.
- Willow – feleltem hatalmas vigyorral az arcomon.
- Szép név! – bólintott Lydia.
- Az – értett egyet Stiles – Viszont most nekem lesz lyukasom.
- Nem tesid lesz? – vonta össze a szemöldökét Lydia.
- De, de úgyis a kispadon ülök! A nyomozásnak több értelmét látom – magyarázta.
- Ez mondjuk nem hülyeség. Nekem matekom lesz, azt is simán ellóghatnám, úgyse értem – szállt be Malia.
- Nem, neked menned kell – tiltakozott Stiles, de Lydia köhintett párat, majd valamit mutogatni kezdett. Stiles erre felsóhajtott, majd helyesbített – De nem most. Most segíthetsz nyomozni.
- Víí! – ujjongott a barna hajú lány.
- Remek, de akkor most tervet készítünk! – ült le az asztalhoz a fiú is.
Először nem értettem, miért kell nyomoznunk utána. Aztán Stiles felhomályosított, hogy azt gyanítják, köze van Scott eltűnéséhez. Én pedig segíteni akartam nekik, így belementem.
Majd elmagyarázta, kinek mi lesz a feladata. Én elterelem valamivel Monroe figyelmét, addig Stiles és Malia átkutatják az irodát, Lydia pedig őrködik az iroda előtt. Működőképesnek tűnt. Mind elindultunk a kiadott feladatunk elvégzésének helyére. Első lépés: kicsalni az irodából, és kint is tartani. Nos, erre nem volt ötletünk, így improvizálnunk kellett. Pontosabban, nekem kellett improvizálnom.
Vettem egy mély levegőt, majd bekopogtam az iroda ajtaján.
- Jó napot, ki tudna jönni egy kicsit segíteni? – volt egy ötletem, ami kissé bénának bizonyult, de ki kellett próbálnom. Elvégre, próba-cseresznye.
- Szia, persze egy pillanat – kiabált ki, majd némi csörgés, kattogás és egyéb zajok után ajtót nyitott – Nos, mit szeretne? Segíthetek valamiben? – kérdezte kedvesen.
- Egy kis segítséget szeretnék kérni – feleltem.
- Meg tudnánk beszélni az irodámban? – intett befele a fejével.
- Nem, a könyvtárban kéne segítség – improvizáltam. És akkor eszembe jutott valami.
- Legyen – sóhajtott morcosan.
Elindultunk a könyvtárba, én meg egyszer csoszogtam egy kicsit, hogy jelezzek. Meg volt beszélve a jelentése. A könyvtárba érve kissé elbizonytalanodtam, de végül sikerült lenyugtatnom magam.
- Nos? – állt meg Monroe.
- Egy könyvről szeretnék érdeklődni, pontosabban tanácsot kérni – próbáltam minél tovább szóval tartani, és marasztalni.
Beültünk a könyvtárba, odavittünk néhány kötetet, és böngészni kezdtük őket. Bele-beleolvastunk a művekbe, kibeszéltük őket, illetve tanácsot kértem, mi alapján érdemes könyvet választani. Még érdekelt is a téma, és Monroe-t is lekötötte. Hála az égnek, nem kell hazudnom. Egyébként is olvasni volt kedvem.
Egy jó darabig beszélgettünk könyvekről, mígnem feltett egy érdekes kérdést.
- Hiszel a természetfelettiben?
Nem tudtam mire vélni a kérdést, de válaszoltam.
- Biztos vagyok benne, hogy van az embernél erősebb lény. De pontosan mire gondol?
- Vérfarkasok, vámpírok, banshee-k, kanimák... - kezdte sorolni, az arcomat vizsgálva.
- Hogy úgy... kétlem. Nem igazán tartom valószínűnek – mondtam ki a véleményem a témáról. De belegondoltam. Annyira nem is lehetetlen... vagy mégis?

- Szerintem léteznek – nem hagyta a témát. Miért?
- Miből gondolja? – néztem rá értetlenül.
- Abból, hogy...
- Jó napot! – a kiáltás irányába kaptam a fejem, és Theo volt ott.
- Szia – intett felém mosolyogva. Visszaintettem.
- Hogy kerülsz ide? – kérdezte Monroe összevont szemöldökkel Theo-tól - Nem órán kéne lenned?
- De, csak éppen lyukasom van, és épp erre jártam. Gondoltam megnézem a barátaimat – vigyorgott.
- Nos, Willow-val éppen a természetfelettiről társalogtunk. Volna kedved csatlakozni?
- Hát persze – kicsit fészkelődött, majd levágta magát a mellettem lévő székbe. Mind a ketten Monroe-val szemközt ültünk.
- Neked mióta van neved? – suttogta felém.
- Ma kaptam – feleltem, majd Monroe felé fordultam – Ott tartott, hogy azt magyarázta, miből is gondolja, hogy léteznek természetfelettiek.
- Áh igen. Tehát, láttál már valakit, aki rettentő gyorsan közlekedik, vagy olyan erős, hogy az már irreális? Esetleg olyat, aki meghallott egy egészen halk suttogást? – merőn a szemembe nézett, Theo pedig megfeszült, de a vigyora megmaradt. Mi baja? Mi történik? Miért olyan fontos ez a téma Monroe számára?
- Ami azt illeti, igen – zavartan lehajtottam a fejemet. Kényelmetlenül kezdtem magam érezni, úgy, hogy Monroe folyamatosan a szemembe néz, mintha azt vizsgálná, mikor hazudok. Theo pedig bár vigyorog, de abszolút befeszült.
- Nos, ő véleményem szerint, illetve a teóriák alapján természetfeletti – mosolygott elégedetten.
- Willow, kikísérnél a büfébe? – fogta meg a csuklóm Theo.
- Persze – feleltem, Theo pedig azonnal felhúzott és kiindult.
- Kérem, megvárna? Lenne pár kérdésem – szóltam vissza, majd elhagytuk a könyvtárat.
Arrébb mentünk pár méterrel, majd megszólalt.
- Szóval, Willow? Ez lett a neved? – és csak ekkor engedte el a kezem, majd szembefordulva velem tette fel a kérdését.
- Igen, Malia adta. Nekem tetszik – vontam vállat.
- Szerintem se rossz – mosolygott féloldalasan. Lassan ötletem sincs, mi a gond vele. Oké, tényleg durva dolgokat csinált, de az már a múlt! Hisz rólam sem lehet tudni, nem vagyok-e sorozatgyilkos – gondoltam bele.
Elmosolyodtam.
- Köszi. És most őszintén; Mi a fészkes fenét kerestél itt? Honnan tudtad, hogy jöttél be? – billentettem oldalra a fejem.
- Hát, csak erre jártam, és bementem, aztán megláttalak éss ... gondoltam csatlakozok a beszélgetéshez – túrt a hajába, miközben az arcomat fürkészte.
- Értem. Ezért miért kellett elrángatni? – kérdeztem meg, ami már addig is bökdöste a csőröm.
- Nem tudom, jobb szerettem volna kettesben beszélgetni veled – éés megint ott a féloldalas mosoly.
- Remek, de nekem vissza kell mennem hozzá – jutott eszembe a tervünk. Megfogtam Theo karját, és magam után húztam, be a könyvtárba. Megállt a szívem, ugyanis nem volt az asztalnál.