Memorial troubles (HUN)

23. fejezet

Theo szemszöge

Az a rohadék Gerard kiteregetett neki. Minden egyes szavánál küzdenem kellett, hogy ne Willow előtt tépjem cafatokra.
Mikor végre befejezte, látszott vöröskén, hogy összeállt nála a kép. Hirtelen mintha mellbe vágtak volna, rémült arcát látva. Át akartam ölelni és megnyugtatni. De miért? Jézusom Theo, mi a franc van veled?
– Willow... kérlek – indultam meg felé, de kapásból hátrálni kezdett. Újabb mellbe vágás. Úgy fájt, mintha a szívemre rámarkoltak volna. A szemébe néztem, és őszinte félelmet láttam. Nem mosolygott. Szörnyű volt.
– Igaz – felelt Scott helyettem.
Ekkor eszembe jutott; engem nem akadályoz meg a madárberkenye. Vagyis, ki tudok jutni, ha úgy adódik. De vöröskét sem hagyhatom itt, már abba belegondolni is rossz volt, hogy félt tőlem.
Jesszus, mi a franc történik velem? Mik ezek a gondolatok?
Arra eszméltem fel, hogy Willow-t hívják vissza. Megláttam, hogy Gerard mögött egyre több, fegyveres ember gyűlik. Idegen arcok, közötte egy ismerős; Monroe.
Willow nem reagált a hívogatásra, így odaléptem mellé, és magam mögé toltam, Lydia-hoz. Gerard csapatára vicsorogtam, Scott és Liam is mellém álltak.
– Nem bánthatod a falkámat! – vicsorogta Scott, majd rájuk ordított. Némelyik Gerard pártját fogó ember támadásba lendült, amire Scott-ék hasonlóan reagáltak.
Én nem támadtam, hátramentem vöröskéhez, és felkaptam. Az ablakon terveztem távozni, így ki is mentem rajta.
– Mit művelsz? Tegyél le! – csapkodta a hátam. Éreztem, hogy félt, és gyengéden ütött, szinte csak simogatott (bár ez lehet a vérfarkas-erő miatt volt). Mégis jó volt a karjaimban tartani, meg így is, hogy csalódott bennem, és félt tőlem, egy szörnynek tartott. Így belegondolva szíven csapott.
– Éppen megvédelek te idióta! – mordultam rá, majd kivittem a teraszos kertes helyre. Ott letettem, és ahogy a lába földet ért, egy lendülettel hátrább ugrott tőlem. Szörnyű volt átélni. Fájt, nagyon fájt. De nem mutattam ki, csak ránéztem, semleges arccal.
– Köszönöm, de felesleges volt. Megvédem magam, szóval visszamegyek segíteni Scott-éknak – indult meg, de útját álltam, és a mellkasomnak ütközött. Lenéztem rá.
– Nem, nem tudod ez ellen megvédeni magad – morogtam. Megrémült, és hátrálni kezdett. Basszus, csak jobban megijesztettem –jutott eszembe.
– Akkor kénytelen leszel segíteni – felelte, felnézve a szemembe, majd kikerült és visszament. Előttem rémlett még a kép, ahogy a viharkék szemeiben félelem van, de elszántsággal vegyülve. Gyönyörű. Aztán ahogy kicsi termetével, könnyed súlyával a vállamon vittem. Áramütésszerű borzongás szaladt végig az egész testemen.
Jesszus, mi ez az érzés? Egyszerre szörnyű, és kellemes.
De nem volt ilyen baromságokra időm, így gyorsan a vöröske után szaladtam. Még időben utolértem, és megfogtam a vállát
– Mi a francot művelsz? Miért? Meg fogsz odabent halni! – fordítottam magam felé.
– A barátaim! Becsaptak, de a barátaim! Megvédem őket, mégha nem is tudok sokat, próbálkozok – felelte szinte kiabálva, és belépett a szobába.
Felmordultam. Ez a lány egy idióta! Mi a csudáért akarom megvédeni?