Memorial troubles (HUN)

37.fejezet

Theo szemszöge

Átkaroltam, és úgy vezettem át a hídon, a lehető leggyorsabban. Fájt nézni, ahogy ott retteg, a félelmének a szaga elviselhetetlen volt.
- Jöttem válaszokat kapni - felelt a kérdésemre. A szürkéskék szemeivel az enyémeket fürkészte, én pedig egy pillanatra lefagytam. Egy másodpercig nem akartam mást, csak megcsókolni, és a karjaimban tartani, megvédeni mindentől. De ezt nem lehet, túl jó, túl tiszta, különben is, ki akarna egy gyilkossal lenni? Gyűlöltem magam, amiért egy lány képes ezt kiváltani belőlem. Ráadásul pont Willow, a naiv, optimista. Vagy pont emiatt kedveltem meg?
Elillant a másodperc, és ezt a pillanatnyi gyengeséget semmi pénzért nem mutattam volna ki. Nem tudhatott róla.
- Akkor jobb lesz, ha bejössz a házamba - vigyorogtam le rá, mire ő is elmosolyodott. Egy újabb ismeretlen dolog; boldog voltam, hogy mosolyt csaltam az arcára. Én.
Viszont ekkor valami eszembe jutott, és lerontotta a hangulatot.
- Scott tudja, hogy velem vagy?
- Hát, nem igazán - hajtotta le a fejét.
- Bajba fogsz kerülni - ingattam a fejem. Őszintén? Nem érdekelt, ez csak azt bizonyítja, hogy McCall nem tud rá vigyázni. Ami nekem csak jól tud jönni. Így én fogok majd vigyázni rá, és akkor végre biztonságban lesz. Na meg persze, ezt Scott meg fogja köszönni, nem mellesleg halványul a rólam alkotott negatív képe, és a bizalmát is elnyerhetem ezzel. Hiába, mégis kapóra jött ez a lökött Vöröske. Azt sem tudtam viszont kiszorítani, hogy engem külön érdekel, hogy jó helye legyen. Gyűlöltem ezt az egészet. Csak érjünk a végére - vélekedtem.
- Mégis miféle baj érhet, ha egy vérfarkas van mellettem?- kapta fel a fejét mosollyal az arcán.
Elnevettem magam, majd bementünk a házamba.
- És mire vagy kíváncsi? - kérdeztem, miután a nappaliban megálltunk egymással szemben. Hiába ajánlottam fel a kanapén ülés lehetőségét, azt mondta, nem akar sokáig maradni, amit megértek.
- A Rémdoktorokról miért nem meséltetek még? - vágott bele, végig rám nézve. Gyorsan vert a szíve, de nem félt. Akkor miért ideges? Nem is ideges, de mégis feszült. Mi a baja? A szaga is olyan... különös.
- Gondolom azért, mert Scott szerint már ez is túl sok neked. De ha gondolod, én majd mesélek róluk egy keveset - feleltem. Ha már beavatták, látnia kell az egész képet.
Bólintott, és elmondtam, hogy kerültem hozzájuk én, illetve a céljukat, a kísérleteiket, hogy működtek ők. Mostanra utáltam magam amiért belementem az egészbe. Hogy miért? Willow miatt. De a célom ezek ellenére sem változott: a falka feletti irányítás átvétele, és ebben nem szabadna, hogy a Willow iránti érzelmeim befolyásoljanak. Muszáj valahogy kizárnom.
- Szóval ehhez az kellett, hogy valaki eleve kétféle DNS-sel rendelkezzen? - szólalt meg.
- Igen - bólintottam.
- Az igaz, amit Stiles mesélt rólad meg a húgodról?
Lefagytam. Abban a pillanatban képes lettem volna megfojtani Stilest. A farkas pedig felébredt, felmordultam.
Vöröske lehajtotta a fejét, hirtelen hozzá nem illő komolyság telepedett arcára.
- Már korábban is említette, de a kórházban mindent elmondott róla. Azt, hogy a folyóba fulladt bele, te meg hagytad, és nézted, és az ő szívét használták a Rémdoktorok, úgy, hogy... - elcsuklott a hangja, és rémült arccal nézett rám.
- Mondd ki - Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne remegjen meg. Ha ez így marad - gondoltam -, és továbbra is ennyire legyengít, muszáj lesz ellöknöm magamtól.
- A te szívedet kivették, mert beteg volt, és az övét tették a helyére, hogy kiméra lehess - süti le ismét a tekintetét.
Az a nyomasztó, szinte süketítő csend költözött a helyiségbe. Fájt az igazság. Ezentúl biztosan egy gyilkosként tekint majd rám - szembesítettem magamat a ténnyel. Bár ez csak idő kérdése volt, az a meglepő, hogy eddig nem tűnt fel neki.
- Most félsz - jelentettem ki nyersen, fájóan, miután megéreztem a szagát. De ami ezután történt, az meglepett. Egészen közel jött, lábujjhegyre állt, majd átkarolta a nyakam, és szorosan megölelt. Kissé lassan, de amint lehetett, visszaöleltem, magamhoz közel húzva. Jól esett az ölelése. Talán mégsem gondol gyilkosként rám - mosolyodtam el.
Utáltam magam érte, de ki akartam élvezni a pillanatot, így nem akartam elengedni. Önző vagyok? Igen.
Aztán észbe kaptam: ezzel a tervem ellenkezőjét érem el.
- Tudom, hogy van benned jó. Biztos vagyok benne. És be is fogom bizonyítani - motyogta. Gyűlöltem bevallani, de akkor és ott, én, Theo Raeken, majdnem elsírtam magam. Hiszen eddig senki nem mondta ezt nekem. Ugyanakkor nevetni is tudtam volna; bennem nincs, de aranyos, hogy ezt feltételezte. Aranyos volt. Ezt sem mondtam még lányra, mármint úgy, hogy komolyan gondoltam volna.
Túlzottan elgyengít. Valahogy el kell vágnom magamtól, az érzelmeim túlságosan gyengítenek engem.
Már volt is egy ötletem erre.