Memorial troubles (HUN)

10.fejezet

- Rendben. De ha lehet, ne sokáig, Stiles haragudna érte.
- Nyugi már.
Azzal kisétáltunk az iskolából. Az erdő fele mentünk.

- Félsz? – kérdezte hirtelen, teljesen komoly hangszínnel. Fura volt tőle ez a komolyság, mégha alig ismertem is.
- Egy kicsit. Stiles azt mondta, megpróbáltad megölni őket – mondtam ki az őszintét, majd lehajtottam a fejem, így a hajam takarta az arcom. -, meg hogy a nővéredet is te ölted meg.
- Hiszel neki? – érdeklődött tovább.
- Igen. De, úgy vagyok vele, az a múlt. Lehet nekem sem tiszta kezem, lehet öltem is már – nyeltem egyet. Remélem nem. – Ki tudja? De most itt vagyok, és változtathatok, tiszta lapot kaptam. Abban is biztos vagyok, hogy igazából egy jófej srác vagy, egy nehéz múlttal – a monológom végére Theo arcára sandítok, amin egy halvány mosoly suhan át. Játékosan a vállába boxoltam, mire ő összeborzolta a hajam. Jót kacagtunk egymáson.
- Ha megmutattad, segíthetnél. Egy tanárt kell szemmel tartanom, de a neve... asszem Marie – gondolkodtam el. A csudába is!
- Szerintem Monroe-ra gondolsz – javított ki.
- Igen – bólintottam.
Egész mélyen jártunk az erdőben, és megpillantottam egy fűzfát.
- Ez meg hogy kerül ide? – motyogtam.
- Én sem tudom – vont vállat Theo. Hogy hallotta meg? – tűnődtem.
- Mondd, Theo, mi vagy te? – fordultam szembe vele.
Megijedt. Az arcára rémület ült ki, de egy villanás múlva nyugodtság uralta vonásait.
- Ezt hogy érted? – lépett felém. A hangjában kíváncsiságot, enyhe ijedtséget véltem felfedezni, keveredve komolysággal, amit a szeme is sugallt. Fura volt.
- Irtó gyorsan közlekedsz, kiváló a hallásod a jelek szerint. Odafigyelsz rá, vagy genetika?  – fejtettem ki. Felsóhajtott, majd az arcára nyugodtság telepedett. Most tényleg összezavarodtam.
- Edzeni járok, na meg genetika – nézett rám, arcára mosoly telepedett.
- Az magyarázat a gyorsaságodra. A hallásoddal mi van?
- Odafigyelek rá – felelte.
- Értem. Egyébként, mi a teljes neved?
- Theo Raeken. De ez miért fontos? - nevetett.
- Nem tudom. Csak úgy - kacagtam én is.
Hirtelen megszédültem kicsit, és megtántorodtam. Theo egyből mellettem termett, és elkapott.
- Jól vagy? - vizsgálta az arcom aggódóan.
- Persze - vágtam rá, és megpróbáltam megállni a lábamon, kevés sikerrel.
- Nem vagy jól. Ittál eleget? - tartott meg, és közelebb húzott magához.
- Uhum - dünnyögtem.
- Mikor ettél utoljára? - faggatott tovább.
- Hát - néztem el, ellentétes irányba Theo-tól.
- Ahj te! Meg tudsz állni? - kérdezte, mire felé fordultam.
Bólogattam, és eltoltam magam. Sikeresen álltam a lábamon. Itt esett le, hogy lehet enni kellett volna valamit.
- Most pedig én megnézem azt ott – böktem fejemmel a fa irányába, majd odaszaladtam.
Körbe lelógtak a hosszú, rugalmas ágai. A fa meghajlott, az ágai pedig körbefonták, ezáltal egy kis kupolát kialakítva. A zöld halvány árnyalatai kecsesen váltották egymást a leveleken a sárgás és fehér színek társaságában. Gyönyörű volt.
Óvatosan széthúztam az ágakat, majd bementem. Olyan... Barátságos volt az egész. Közelebb mentem a törzséhez, ami az ágakkal ellentétben stabilan és mereven állt. Oldalasan dőlt, így a fátyolra emlékeztető ágai az oldalát súrolták. Megérintettem a durva, érdes felületű kérgét, majd végigsimítottam rajta.
Felnéztem, és azt láttam, hogy egészen alacsonyan két vastag ág nyúlt felfelé. De jó lehet ott felkucorodni, és olvasni – gondolkodtam.
- Nos? – váratlanul ért a hang, ami egész közelről, és mögülem érkezett, így összerezzentem.
- Te sportot űzöl abból, hogy a szívbajt hozd az emberekre? – nevettem fel.
- Valami olyasmi – vigyorgott.
- Egyébként gyönyörű a fa – néztem végig az ég felé nyújtózkodó ágakon, amik később elvékonyodva hajlottak meg.
- Az bizony – bólogatott, követve a tekintetem. - Egyébként, hoztam neked egy szendvicset. Edd meg, nehogy összeess itt nekem! - nyomott a kezembe egy fóliába tekert csomagot.
Nagyon megköszöntem, és elfogyasztottam.
- Hm – támadt egy ötletem, miután befejeztem az étkezést. Gyerekesnek fog hinni, de hát na. Nem emlékszem rá, hogy milyen volt a gyerekkorom, ha volt egyáltalán. Gyorsan megérintettem a karját – Te vagy a fogó! – kiáltottam, majd már futottam is vissza. Muszáj segítenem Stiles-éknak, na meg vissza is kell érnem – indokoltam magamban.
- Hé! Ne gyerekeskedj már! – nyavalygott.
- Ugyan már! Csak egy hülye játék, mi bajod lesz belőle? – kiabáltam vissza.
Hátranéztem, de épp csak kocogott.
Csak szaladtam, majd kiértem az erdőből. Futottam előre, aztán elértem a suli falát. Megérintettem, és zihálva rátámaszkodtam.
- Éhén nyerhtehm! – fordultam vissza az erdő fele. Csak arra nem számítottam, hogy ott fog állni előttem.
- Megvagy – érintette meg a vállamat vigyorogva. Egy kicsit sem fáradt. Vajon ilyen intenzíven sportol, hogy ez meg se kottyan neki? – merült fel bennem, miután realizáltam, hogy alig szuszog erősebben.
- Csaló! – nevettem, majd visszasétáltam a könyvtárba.
Vajon én sportoltam? Ha igen, mit? Szerettem? Milyen voltam benne? - tűnődtem el séta közben. Levetettem magam egy székre, és elgondolkodtam ezen.
Nem sokkal később megérkezett Stiles.
- Helo, milyen volt az óra? – léptem közelebb.
- Mint egy vérvétel, annyira volt élvezetes – felelt.
- És Monroe-ról megtudtál valamit?
- Nem nagyon – sóhajtott – Majd most szünetben nyomozunk. Gyere, ne vessz el – intett a fejével, hogy kövessem.
Én pedig utána mentem, menet közben pedig igyekeztem megfigyelni mindent, hogy minél hamarabb megjegyezzem a dolgokat.
- Most hova megyünk? – kérdeztem.
- Találkozunk Maliaval, aztán Monroe után nyomozgatunk, illetve kihirdetjük Scott-ot a bújócska bajnokának – felelte, majd benyitott egy terembe. Beléptünk, és egyből megpillantottam a mogyoróbarna hajú lányt, Lydia társaságában.
- Sziasztok, találtatok valamit? – lépett oda Stiles, szemét Lydia-ra szegezve. Az eper szőke hajú lány pedig szintén ránézett.