Memorial troubles (HUN)

33. fejezet

A kórháznál én ugrottam ki először, leállítottam a motort, majd besiettem.
Hamar ráakadtam a folyosóra, ahol Theoval találtam szembe magam.
Egy darabig bámultam rá, és úgy tűnt, nem vett észre. Néztem ahogy gyötrődik. Biztos, hogy rájött már. Tuti tud róla.
Nem bírtam tovább a szenvedését, ezért megtörtem a csendet.
– Hogy van? – érdeklődtem először is. Először természetesen Willow hogyléte érdekelt.
– Nem jól – temette arcát színpadiasan a tenyerébe. Na jó, ez elég feltűnő volt. Szemforgatva sóhajtottam egyet, majd megkérdeztem.
– Ugye tudod, hogy nagyon látszik? – tettem fel, mire értetlenkedve nézett rám. Leesett az állam. Ennyire hülye lenne? Komolyan nem vette észre?
A legszívesebben a szemére róttam volna, de a helyzetet tekintve, nem lett volna jó ötlet.
Megforgattam a szemem. Újfent.
– Ne tagadd, belezúgtál, mint vak ló a szakadékba! – Nem reagált.
Nem, Theo ennyire csak nem hülye. Tuti csak megjátssza megint. Lehet nem is kéne Willow közelébe engednünk – tűnődtem.
A szobában fekvő lány nézte, majd fáradt tekintettel megdörzsölte a homlokát.
Na basszus... lassan nekem kell felvilágosítanom arról is, hogy nem a gólya hozza a babákat.
– Ne mondd, hogy eddig nem jöttél rá – döbbentem le.
Feleletnek egy morgás érkezett. Hát most mi van? T'án nem tetszett neki?
– Jól van, na! Nem is ez a fontos jelenleg. Mindjárt ideérnek a többiek. – Jobbnak láttam, ha inkább nem hozom fel. Egyelőre.
Kaptam egy 'Hallgatsz, vagy meghalsz' pillantást a kimérától, de nem törődtem vele. A többiek biztos szintén észrevették már, hogy nem közömbös a mi kis vörös hajú Willow barátunk, a kamu-farkas felé. Ha meg nem, akkor ígyis-úgyis megosztom velük, ha megtiltja, ha nem.  
Megérkeztek Scott-ék, mire a tipikus kórházi jelenetes szövegek hangzottak el; ,,Hogy van?" ; ,,Mit lehet tudni?" ; ,,Nincs jól" stb.
Lydiára néztem. Theo hasonló helyzetben volt, mint én régebben. Viszonzatlannak tűnő szerelem...
Egy valami más volt.
Én nem voltam ekkorra barom és idióta, és én legalább tudtam, mit érzek.