Memorial troubles (HUN)

2.fejezet

Pár napot a kórházban töltöttem. Az orvos, (akit mint kiderült, Melissa-nak hívnak) minden nap megvizsgált, nagyon kedves volt. Egész nap bátorítottak, és nyugtattak. Megbeszéltük, hogy keresni fogjuk a családomat, ami sajna név, és emlék híján lehetetlennek bizonyult. Ezáltal az eltűntek között kezdtünk keresgélni, hátha jutunk valamire.
Ez a terv is kudarcba fulladt. Viszont eközben felépültem, és kiengedtek. Melissa felajánlotta, lakjak náluk. Nagy noszogatás után (ugyanis nem akartam más nyakán élősködni) végül elfogadtam. Kaptam néhány ruhadarabot is, amikért nem győztem hálálkodni.

- Most hova is megyünk? – kérdeztem, mikor először kiléptünk a McCall ház ajtaján.
- A suliba – felelte Stiles.
- Minek?
- Mert a korod béliek általában iskolába járnak! Neked is kéne – magyarázta.
- Hát jó, de még nevem sincs – emlékeztettem. Az utóbbi időkben mindig különböző beceneveken szólítottak.
- Igaz – nyelt egyet. Elég... kényelmetlen téma volt ez mindig is. Scott hosszan kifújta a levegőt. Előre hajtottam a fejemet, mint mindig, mikor közlekedtem, vagy zavart voltam. A vörös hajam az arcom mellé hullott, függönyként takarva arcomat. Ezért néha ,,függöny''-nek szólítottak. Nem volt valami jó...
- Na, lassan ott vagyunk. De akkor te ne gyere be. A suli közelében maradj, vagy tudod mit? Maradok veled. Scott úgyis bele akar húzni most – javasolta.
- Nem kell, ne maradj ki miattam. El leszek, nem megyek messze, ígérem – tényleg nem akartam, hogy miattam mulasszon.
- Hívjuk ide Derek-et – szólalt meg Scott.
- Muszáj? – nyöszörgött Stiles, majd mintha villanykörte gyulladt volna a feje felett, felcsillant a szeme – És ha bevinnénk apához? Ha sietünk, nem késünk – érvelt kapásból.
- Szerintem nem a legjobb ötlet bevinni az örsre – húzta el a száját Scott.
- Ugyan már! Biztonságos helyen lesz! Jobb mintha itt kóborolna – magyarázta továbbra is. Mi a baja azzal a Derekkel? Ha Scott ismeri, és rábízna, csak nem lehet olyan rossz ember.
- Háát, az mondjuk igaz – sóhajtott – Legyen! De siessünk, nem akarok elkésni, így is sok az igazolatlanom.
- Azaz! – ujjongott Stiles – Egyébként nem értem miért izgulsz annyira azokon az igazolatlanokon.
- Nem mutat jól az érettségin.
Erre Stiles legyintett, majd elindultunk a Jeep irányába.
Azzal beültünk a megviselt Jeep-be. Alig akart elindulni, de végül hörögve engedelmeskedett.
- Egyébként, ki az a Derek, és miért nem akartad annyira, hogy vele maradjak? – címeztem az utolsó részt Stiles felé.
- Egy rendkívül vicces, és kedves bácsika. Olyan jófej, mindig ad a gyerekeknek cukrot – mondta. Scott majd' kipukkadt, egy pillanat múlva.
Értetlenül néztem rá.
- Nehogy elhidd! Elég goromba és antiszociális. Nem valami jó társaság - mondta.
- Hát, azért csak nem olyan szörnyű - motyogtam.
- Egyébként, most nincs a városban - nézett Scott-ra.
Az említett csak biccentett, miszerint értette.
Én csak nyugtáztam a hallottakat, és az utat figyeltem.
Tényleg siettek, pár perc alatt odaértünk. Stiles már mesélte, hogy az apja a sheriff. Többek között ezért jutottunk olyan könnyen hozzá az ,,Eltűnt személyek" mappához.
Hamar leparkolt, majd kiugrott. Scott nem szállt ki, mondván úgy gyorsabb. Kinyitottam az ajtót, majd kiszálltam. Stiles karon ragadott, majd bevezetett az épületbe. Sietett, de nem rohant. Gondolom, ő kevésbé szeretett volna bemenni az iskolába.
- Jó napot! – biccentett a recepciósnak, majd belökött egy ajtón.
- Szia, apa, itt maradhatna napközben, amíg suliban vagyunk? Köszi, hello sietünk – hadarta, azzal ki is rohant.
A sheriff, mire felnézett már nyoma sem volt a fiúnak. Fáradtan megdörzsölte az orrnyergét, majd felállt.
- Szia, bizonyára te vagy... az az amnéziás lány – köszönt. – akiről a fiam mesélt.
Hát igen, nem ártana legalább egy becenév. Sőt, akkor már egy konkrét név se esne rosszul. Mindenki hasonlóképpen szólít, és ez kezd idegesítő lenni. Lassan már ez lesz a nevem is; A lány, vagy, Az Amnéziás lány. Hát nem csodás? Egyik jobb, mint a másik.
- Jó napot! Igen, én volnék – feleltem.
Biccentett, majd visszatért az asztalhoz.
- Ha lehet, ne nyúlj semmihez – azzal az asztalon tornyosuló papírkupacnak szentelte a figyelmét.
Kíváncsian néztem körbe. Mindenfele különböző papírok voltak, keresett, vagy épp körözött emberekről. Dobozok, és papírok hevertek mindenfele. A sheriffnek egy külön elkerített kis szoba szerűsége volt, abban voltam én. Járkálni kezdtem, körbenézés céljából. Kinyitottam az üvegfalú sheriff szoba ajtaját, majd kimentem. Nem akartam senkit se megzavarni, így nyugodtan, és óvatosan mászkáltam. Kint íróasztalok sorakoztak, mindegyiknél ült valaki. Egyikük egy gépen pötyögött valamit, a másik telefonált, a harmadik papírokat tanulmányozott, és így tovább. Mindenki el volt foglalva a saját dolgával. A falak mentén polcok sorakoztak, rajtuk dobozok, iratok, dossziék és hasonlók tornyosultak. Elég kupisnak hatott az egész
Vajon én mi akartam lenni? Minek tanultam? – kérdeztem. Volt egyáltalán elképzelésem? És a... szüleim? Mit dolgoztak? Voltak egyáltalán? Vagy árva vagyok? Vagy csak félárva? – ezek, és még rengeteg kérdés cikázott a fejemben. Borzalmas, hogy semmit nem tudok magamról.
Annyit tudtam meg, hogy kék szemem van, meg vörös hajam. Na meg elég alacsony vagyok. Ezeket is egy tükörből, illetve abból, hogy nehezen érek el dolgokat.
Miután körbejártam az egészet, levágtam magam egy székre, és csak gondolkoztam.
- Szia, segíthetek? – lépett oda egy egészen fiatal rendőr.
- Nem, köszönöm.
- Rendben – mosolygott, majd továbbment a dolgára. Még láttam a névtábláját; Parrish. Érdemes megjegyeznem? – tűnődtem. Áh, biztos nem fontos.

Kezdtem megőrülni a semmittevésbe, hiába jártam körbe milliószor az örsöt. Nem találtam semmi érdekesebbet. Nem akartam semmibe beleszólni, segíteni pedig nem hiszem, hogy tudtam volna.
Szerencsémre, eltelt a nap, és Stiles jött be.
- Sziasztok! – köszönt, majd belépett mellette egy vörös hajú lány. Pontosítok, eper szőke. Nagyon szép volt, és az öltözéke alapján, a divathoz is értett. Stílusa kétely nélkül is volt.
- Szia, veled még nem találkoztam. Lydia Martin vagyok – lépett hozzám mosolyogva.
- Helo – köszöntem vissza. Elég hülyén jött ki, hogy megint nem tudtam nevet mondani.
- Te vagy Stiles barátnője gondolom – a kórházban már mesélte. Gyakran áradozott róla, mikor nem a családomat kerestük.