Memorial troubles (HUN)

31. fejezet

Willow szemszöge

Lassan, nehézkesen kinyitottam a szememet.
– Megint a kórházban vagyok? – motyogtam nagy nehezen, mikor megláttam a hófehér plafont és falakat, illetve megcsapta az orromat a kórház ismerős szaga.
– Jól van kisasszony, óvatosan! Kórházban van, csúnyán megsérült a lába! – nyugtatott meg egy orvos. 
– Az orvosa vagyok, Dr. Atkinson, aki a felépüléséig kezelni fogja, és figyelni. Hogy érzi magát? – tette fel a kérdést barátságosan, majd a homlokomra tette a kezét. – Láza nincs, ez jó jel.
– Jól vagyok, kicsit szédülök és fáj a fejem, meg a lábam, de jól vagyok – feleltem, majd megpróbáltam felülni. – A barátaim?
– Ne erőltesse meg magát! Óvatosan! – nyomott vissza lágyan. – A barátai kint vannak. Egy fiatalember segített önnek. Még éppen időben értek ki a mentők, pár perc és már nem élne a kisasszony. Sajnos, az intenzívre csak rokonokat engedhetünk be – felelt a fel nem tett kérdésemre is. Fájdalmasan sóhajtottam.
– Most megvizsgálom – közölte, majd elővett egy kapcsos táblát, és nézegetett.

Miután végzett a vizsgálattal, kiment a szobából.
Kopogtatást hallottam az üvegfal felől, mire odakaptam a fejemet.
Theo volt ott.
Nem tudtam pontosan mit éreztem vele kapcsolatban. Féltem tőle, mert egy ki- akármicsoda. Csalódtam benne, mert hazudott. Hálás voltam, mert lényegében az életemet mentette meg. És ezt tartottam a legfontosabbnak.
Küzdelem és egy kis szédülés árán felültem, majd mosolyogva intettem neki. Halvány vigyorral az arcán visszaintegetett. Megszédültem kicsit, így inkább visszadőltem. A plafont bámulva gondolkodtam, hogyan beszélhetnék vele.
Később Stilesék és a többiek is megjelentek. Integettem nekik, ismét felküzdve magam ülő helyzetbe. Scott és Stiles beszéltek valamit, majd leléptek.
Theo az irányukba nézett, majd vissza rám. Menni akar? Nem értettem,ezért oldalra billentettem a fejem, értetlen tekintettel. Egy magabiztos mosolyt villantott, majd megfordult és a fiúk után indult.
Lydia a széken ült, és nézett. Intett, amit viszonoztam.
Bár a doki azt mondta, ne használjam a lábam, és ne is próbálkozzak felállni se, szerettem volna megpróbálni.
Bár ültem, már így is szédelegtem. Megkíséreltem az ágy szélén lelógatni a lábam, de nem bírtam megmozdítani. Fájni, lüktetni kezdett a sebem, mire odahajoltam, és sziszegve felhúztam a nadrág szárát. Egy fehér kötés takarta el a térdem feletti részt.
Le akartam húzni, és megnézni, mi van alatta, de tudtam, nem szabad. Végül – viaskodások árán –, a kíváncsiság győzött, és odahajoltam a kötéshez. Óvatosan, elfojtott fájdalomkiáltásokkal, de felszedtem egy kicsit a kötésből.
– Mi a manó – suttogtam, mikor megláttam a sebet.
Egy összevarrt lyuk látványa fogadott. Fogalmam se volt, mennyire mély, de ha már varrni kellett, biztos nincs olyan közel a bőröm felső rétegéhez. Kilestem az üvegfalon át; Lydia valamilyen könyvet bújt, fel-feltekintgetve a folyosóra, amerre a fiúk indultak.
Hova mentek vajon? – gondolkodtam, közben inkább gyorsan visszahajtottam a fehér anyagot. Jobb, ha nem nézegetem a sebet – indokoltam.
Visszadőltem az ágyba. Alig pár perc telt el, és a kilincs halk nyekergésére kaptam fel a fejem.