Memorial troubles (HUN)

13. fejezet

Aztán ismét verni kezdett, mikor megláttam a polc mellett ácsorogni. Elengedtem a fiú kezét, majd Monroe–hoz siettem.
– Jó na...
– Tegezhetsz most már nyugodtan! – mosolygott rám kedvesen.
– Rendben. Mióta foglalkozik a természetfeletti témával? – érdeklődtem. Közben körbenéztem, és megkerestem Theo–t. Az asztaloknál pakolászta a könyveket, félig háttal nekünk.
– Egy ideje. Olyan 2–3 hónapja foglalkoztat. De mondom, tegezz bátran! Nem harapok – biztatott.
­– Rendben, és mi történt akkor, ami miatt foglalkozni kezde... kezdtél vele? – fura volt egy tanárt tegezni. Csak megszokom... Egyszer mindenképp – nyugtattam magamat.
– Volt egy balesetem. Még eszméletemnél voltam, így megláttam ki, pontosabban mi  támadott meg. Egy vérfarkas volt, ezt biztosan állítom! Nem pedig medve, mint azt bemesélték – egészen feldühítette, idegesen magyarázta a válaszát.
Nem igazán hittem el a mondókáját, de azért belegondoltam kicsit. Annyira nem lehetetlen, de akkor sem hittem, hogy létezhetnek. Lehet csupán egy farkast látott aznap, miből gondolta, hogy az vérfarkas lett volna? Kicsit kattantnak kezdett tűnni ezzel a szememben, de rábólintottam.
– Ha nem haragszol, kimennék egy percre – vett egy mély levegőt, és elhagyta a hatalmas termet.
Egy darabig néztem utána, majd a gondolataim az iménti téma felé terelődtek. Mi van akkor, ha tényleg léteznek? Vajon milyenek? Vérszomjasak, vagy épp barátságosak? Ellenségek, vagy barátok? Jók vagy rosszak? Személy szerint gyűlöltem beskatulyázni az embereket/lényeket. Mindenkiben van jó és rossz, nincsen tökéletes. De jó, mindenkiben van. Mindenkiben, és nem  szabad előítéletesnek lenni.
Ekkor valami felbúgott a polcon. Odakaptam a fejem, és Monroe fekete tokú telefonját pillantottam meg, ahogy felvillant a képernyő. Nem akartam illetlen lenni, de a kíváncsiságom győzött, így odaléptem.

,,1 új SMS–e érkezett!"

Hm. Tovább olvastam, és meglepetésemre ki volt írva a feladója is.

,,Az SMS feladója: Gerard Argent"

Ki az a Gerard? – merült fel bennem a kérdés. Kije? A férje lenne? Vagy az apja? A fia? Az egyik munkatársa? Egy régi barátja? Vagy csak egy ismerős? Sok kérdés, és feltételezés jutott eszembe, de inkább elléptem a polctól, és az asztalhoz mentem, még mielőtt Monroe rajtakap, vagy rosszat feltételezne rólam.Körbenéztem a továbbra is óriási helyiségben. Olyan üresnek hatott, mégis használtnak, a szanaszét szórt könyvekből ítélve. Ezek szerint sokan töltik itta lyukasórájukat, vagy szabadidejüket. Ami egy jó pont. Ezenkívül barátságos kisugárzása volt a helynek.
Monroe visszaért, útja a telefon irányába vezetett. Egy könyv mögül figyeltem, mit csinál.
Kezébe vette és feloldotta a készüléket. Szeme szorgosan járt a betűkön, majd összeráncolt homlokkal válaszolt. A csöndes teremben halottam, ahogy párpillanat múlva válasz érkezett, amire szintén egy újabb sor pötyögéssel reagált. Aztán lecsukta, és a zsebébe csúsztatta a fekete ketyerét.Körbenézett, majd mosolyogva felém indult. Én meg úgy tettem, mint aki pont akkor nézett fel az olvasásból.
– Szia, van még kérdésed?
– Nincs, köszönöm – viszonoztam a vigyorát, mire bólintott.
– Örülök. Ha bármi kérdésed van, vagy többet szeretnél tudni a természetfelettiről,csak szólj. Az irodámban megtalálsz, bármikor.
Ezzel a mondatával elhagyta a termet. Egy darabig bambultam ki a fejemből,aztán betoppantak Stiles–ék, illetve Theo közelebb jött. Theo barátságosan intett felém, én pedig viszonoztam. Lydia tudomást se akart róla venni, a lehető legmesszebb volt tőle. Malia morcos volt, Theo próbált beszélgetni velük, de goromba visszautasításukat még én is hallottam.
Leültek mind az asztalhoz, Theo is, bár a többiek eltávolodtak tőle. Én pedig szándékosan mellé ültem. Stiles és Malia szúrós, Theo kissé értetlen tekintetét állva szólaltam meg.
– Nos, mire jutottatok?
Senki nem felelt. Stiles a mellettem helyet foglaló hím egyed fele bökött,válaszképpen.
– Hát jó. Ha ilyen szinten utáljátok, csak tessék! Fogalmam sincs, mi olyan nagy baj vele. Igyekszik, ha kinyitnátok néha a szemeteket! Tudom, mit tett,hisz Stiles mondta. De könyörgöm, és csak ezt tudom felhozni, az én múltamról tudtok bármit is? Huh? Semmit! És ha valahol... mit tudom én... Európában köröznek gyilkosságért? Könyörgöm, legalább egy kicsit próbáljatok kedvesebbek és befogadóbbak lenni vele! – monológom végére érve végignéztem a döbbent társaságon.
Megköszörültem a torkom, és hátradőltem.
– Olyan, mint Scott. Vagy rosszabb – szólalt meg először Malia.
– M–hm – dünnyögött Stiles.
– Hagyd Will, megértem őket – sóhajtott fájón Theo, mire felé néztem.
Keserűen rám mosolygott. De ami fura volt... Will? Most becézett? Lehet egyáltalán ezt a nevet?
– Tudsz róla, hogy a Will egy fiúnév becézése? - gúnyos kérdését Theo fele intézte Lydia, aki pedig vállat vont. Vagyis nem lehet becézni a nevem – szűrtem le.
– Nem hagyom. Ne haragudj a kérdésért, de vannak barátaid? – kérdeztem Theo-tól.
– Nincsenek. Mint látod, próbálkozok én – bökött feléjük.
– Hát, mindenesetre egy már van – bátorítóan rámosolyogtam.
Erre neki is felfele ívelt a szája. Végre, tettem valami jót. Meg hát, így legalább majd jobban megismerhetem.
– Rosszabb, mint Scott – sóhajtott Lydia.
– Hát Willow, borzalmasan idióta volt ez – és itt tűnt fel, mennyire őszinte és szókimondó is Malia. De nem baj, jó az. Bár ez esetben nem értettem vele egyet.
– Én nem adok neki még egy esélyt – szögezte le Stiles – Ha érdekel az infó,megtalálsz – azzal elhagyta a termet, utána Lydia és Malia is. Fájt, amiért ennyire elutasítóak. Rosszul esett. Mintha valaki rászorított volna a mellkasomra.  Fáradtan sóhajtottam, majd beletúrtam a hajamba.
– Sajnálom, hogy nem sikerült meggyőznöm őket – mondtam végül.
– Nem te tehetsz róla – fogta meg a kezem, majd átkarolta a vállamat, ezzel el is engedve a kezem.
– De akkor is! Mindenkiben van jó, mind követünk el hibákat, és te nem úgy nézel ki, mint egy pszichopata sorozatgyilkos – nevettem el a végét.
– Azt mondod? – nézett rám, komolyan. Picit megijedtem.
– Azt – bólintottam.
– Akkor jó – mosolyodott el – Na de megyek, biztos érdekelnek az infók,bármiről is legyen szó. Majd még találkozunk Willow – felállt, majd integetett és elhagyta a termet.
Nem sokkal később én is elindultam. Stiles–éknak még van egy rakat órájuk, de most, ha minden igaz valahol a folyosón vannak.
Kiléptem a folyosóra, majd tekintetemmel megkerestem Stiles–ékat. Odamentem hozzájuk, és megálltam a fal mellett, Malia bal oldalán, előttem pedig Stiles és Lydia állt.
– Nos, mit tudtatok meg Monroe–ról? Mert nekem is lenne mit mesélnem róla –említettem meg. Gerard–ról, illetve a természetfelettis dologról szerettem volna beszélni nekik.
– Tényleg rosszban sántikál, azon kívül egy–két fegyvert is találtunk. Azonkívül semmi érdekesebbet – fejtette ki Stiles.
– Szerintünk köze van Scott eltűnéséhez – tette hozzá Lydia, Stiles pedig egyetértően bólogatott.
– Te mit tudtál meg? – fordultak felém.
– Nos, nagyban beszélgettünk a könyvolvasás előnyeiről, mikor váratlanul feltett egy kérdést. Azt kérdezte, hiszek–e a természetfelettiben – kezdtem bele, és rájuk néztem, a reakciójukat próbáltam megfigyelni. Lefagytak. Stiles idáig idegesen tördelte az ujjait, most pedig egyszeriben megállt a keze. Lydia tekintete Stiles–ra ugrott, ahogy Malia–é is. A fiú a két lányra meredt,tanácstalanul.
Miért olyan ledöbbentő a kérdés?
– Mit válaszoltál? – tette fel a kérdést Stiles, olyan hangnemben, mintha az egész világ sorsa múlna rajta.
– Először nem értettem, pontosan mire célzott, így visszakérdeztem. Aztán kifejtette, hogy vérfarkasokra, vámpírokra meg ilyenekre gondolt. Azt mondtam,nem igazán hiszem, hogy lennének ilyenek, de abban biztos vagyok, van az embernél erősebb lény –mint akik eddig fulladoztak, hatalmasat sóhajtottak.
– Ennyi? – kérdezte Malia.
– Hát, majdnem. Kiment a mosdóba, és egy üzenetet kapott egy bizonyos... öhm...Gerard Aragon vagy nem is, valamilyen ,A' betűvel kezdődik a vezetékneve. – De idegesítő.
– Argent? – szörnyedett el Stiles.
– Igen! Igen tényleg! – jutott eszembe.
Mint akik szellemet láttak, elnémultak. Kidülledt szemekkel meredtek egymásra.
– Mi volt az üzenet? – tudakolta az előttem álló fiú.
– Nem tudom, nem tudtam feloldani a telefont! – összezavarodtam. Mi olyan döbbenetes ebben? Miért olyanok, mint akik most néztek végig egy tragédiacsattanóját? Miért bámulnak úgy rám, meg egymásra, mintha egy kétszáz méteres szőrös, nyálkás ezerlábú rovar mászna a fejemen?