Memorial troubles (HUN)

29. fejezet

Végül nem jutottam be. Nem akartam még egy balhét, így kívülről szemléltem. Visszahuppantam a székre.
Nővérek járkáltak ki-be a szobából. Bent, egy fehér ágyneműjű ágyon feküdt az én vöröském, csövek álltak ki belőle, gépekre volt kötve. A gépek csipogtak, sípoltak, jelezték, még vert a szíve. Viszont gyengén, emiatt kétségbeesetten szaladgáltak az itt dolgozók.
Csak néztem, át az üvegfalon, és reszkettem, féltem, hogy elveszítem.
– Theo? – hallottam meg a nevem, Melissa szájából.
Felugrottam.
– Hogy van? Ugye rendbe jön? – támadtam le. Rendkívül meglepődtem magamon; mikor érdekelt engem az ilyesmi?
– Nagyon sok vért veszített, az állapota még instabil, mélyre ment a golyó. Először előkészítik a műtéthez, utána meglátjuk – felelt. Műtét? Fordult velem egyet a világ, azt hittem, összeesek.
– Milyen műtét?
– A golyót ki kell szedni, de először stabilizálni kell az állapotát, vagyis kap némi vért – együttérzően a vállamra tette a kezét, és ezzel meglepett. Összerezzentem. – Ne aggódj, rendben lesz, erősen küzd. Bár továbbra sem kedvellek jobban, azért, a bizonyos dologért – utalt arra az estére, amikor megöltem Scott-ot. Adott pillanatban nem tudott érdekelni –, látom, hogy fontos neked ez a lány. Talán észhez térít – fintorodott el, majd továbbsétált.
,,Látom, hogy fontos neked" Ennyire nyilvánvaló? De mi is? Újfent visszaültem a székre.
– Hogy van? – ért oda Stiles.
– Nem jól – arcomat a kezembe temettem. Mi franc történhet vele? Ki akartam zárni mindent, és figyelni, várni, hátha erőre kap a szíve.
– Ugye tudod, hogy nagyon látszik? – Erre felkaptam a fejem, és értetlenül néztem rá. Erre megforgatta a szemét.
– Ne tagadd, belezúgtál, mint vak ló a szakadékba! – magyarázta. Nem hazudott. Minden szava igaz volt. Sajnos...
Én, Theo Raeken, szerelmes lettem egy lányba. Nem is "egy" lányba. Willow-ba.
Jézusom. Ez elég hihetetlen érzés.
Fáradtan megdörzsöltem a homlokom. Dühös voltam magamra. De jó érzés is volt. Fantasztikus. Viszont ez nem jó, elvesztem az irányítást.
Minden procikám izgult, aggódott a bent fekvő lányért. Ránéztem, akaratlanul is. Milyen kár volt; akkora mellbevágás volt, ahogy mindenféle késekkel, csipeszekkel és egyéb orvosi kellékekkel piszkálják, hogy legszívesebben kitöröltem volna a fejemből a képet.
Megráztam a fejem.
– Ne mondd, hogy eddig nem jöttél rá – lepődött meg Stiles. Jaj, fogd be inkább.
Válaszképpen rámordultam.
– Jól van, na! Nem is ez a fontos jelenleg. Mindjárt ideérnek a többiek – váltott témát, én pedig elrejtettem minden érzelmet az arcomról. Nagyon reméltem, senki más nem jön, vagy jött rá. Nem akartam, hogy elterjedjen a dolog.
Mikor Scott-ék beértek, Stiles-ot fenyegettem a szememmel, hogy ne merészeljen kotyogni.