Sztárallűr ✔

2.10 📘🎵

- Akkor megyünk a másikba.
- Kik laknak itt Ipacs? – kérdeztem és igyekeztem utolérni őt.
- Mészárosék. Sanyi bácsi apám barátja volt, már meghalt, Sári néni lakik itt, a lányuk Vera Miskolcra költözött, de a fiuk Dezső itt maradt és meg is házasodott. Zsuzsával már három gyerekük van, ha jól tudom.
- Hűha. Övék ez a sok ló és tehén?
- Aha. Na gyertek és mosolyogjatok.
Ipacs bekopogott a másik ház ajtaján, és most kinyitotta valaki. Egy vörösesbarna, rövid hajú nő.
- Jenő! Te pesti vagány! Ezer éve nem láttunk, fáradj beljebb!
- Zsuzsanna szervusz. Hoztam két vendéget is nem baj?
- Dehogy baj, sziasztok. – lövellt felém és Tomi felé egy mosolyt a negyven év körüli nő. – Ti egy pár vagytok?
- Ne...
- Hamarosan. – ölelte át a vállam Tomi. Nem hiszem el, hogy ahányszor felteszik nekünk ezt a kérdést én próbálom tagadni, ő meg egyszerűen rávágja az ellenkezőjét. Megbolondulok tőle.
- Hahaha... Gyertek, épp megy valami műsor a tévében azt nézzük, a gyerekek meg zabálják a sütit, amit csináltam. Képzeld Jenő, két hete olyan meggyes süteményt küldött nekünk az anyukád, Esztike először nem akarta megenni, de aztán már csak ilyet akart. Majd átadnád neki, hogy legyen szíves csináljon még? Mi meg majd küldünk neki tejet.
- Persze, mindenképp.
- Gyerekek! Mindenki! Hahó! Itt van Ipacs Jenő!
- Jenő, barátom. – fogott vele kezet egy bajszos férfi. Ezután pedig három gyerkőc rohanta le.
- Eszti, de nagyra nőttél, kész kis hölgy vagy! Petike te iskolás vagy már ugye? Krisztián! Milyen az óvoda?
- Ugye milyen jó apuka lenne? – suttogtam Tominak.
- Biztosan. - helyeselt.
- Híj! Wááááá!!! – sikoltott fel a kislány (Eszter). Vörös haja van, világos szeme és szeplői. Nagyon aranyos. – Téged ismerlek, te híres vagy! Te Biró Tomi vagy! – szaladt oda Tomihoz és megölelte. – Úúú, de jó illatod van!
- Köszi kislány, aranyos vagy. Kérsz esetleg egy autogramot?
- Igen, igen, igen! Meg képet is! Mindjárt hozok lapot meg a telefonomat. – rohant el a kislány.
- Te is jó apuka lennél. – mondtam halkan. Úgy, hogy csak ő hallja.
- De csak akkor, ha te leszel az anyuka. – kacsintott. Éreztem, ahogy elönt a pír. Ez elég erős és hatásos volt.

- És te ki vagy? – kérdezte tőlem a középső fiú. Mi is a neve? Ja megvan, Peti.
- Annabella vagyok. – guggoltam le hozzá. Később az is kiderült melyik gyerek hány éves. Peti 7 éves, Krisztián még nagyon kicsi, csak négyéves. Eszi pedig, aki vigyorogva selfie-zett Tomival 11 éves. Kisebbnek néz ki. A szülők beinvitáltak minket egy nagy nappaliba, a család minden tagja ott volt. Tomival mindenkinek illedelmesen bemutatkoztunk. Igazából csak a három gyerek, Zsuzsanna és Dezső (az apuka) voltak itt meg a nagymama. Én speciál mellé ültem a kanapén. Öreg már egyébként szegény néni, simán van 80 éves. Vékony és gyenge kezeit az arcomra tette és elmosolyodott.
- Olyan vagy, mint Abigél.
- Mint kicsoda? – kérdeztem egy kicsit összezavarodva.
- Abigél. Barátnők voltunk régen. De már elment.
- Részvétem. – sóhajtottam fel. Hihetetlen, hogy ebben a faluban ilyen sok a halott! Olyan rossz belegondolni, hogy az elhunytak szerettei mit élhetnek át. Nekem még senkim nem halt meg, ez nyilván azért van, mert nincs is senkim. Anya és Fatime még fiatalok, anya szüleit nem ismerem, apa (nem is kéne így neveznem... Egyáltalán kiről beszélek?) lelépett és az ő szüleit sem ismerem. Nem tudom milyen az, ha örökre elveszítesz valakit, akit szeretsz. A halál, az elmúlás és a magány... Szerencsésnek érzem magam, amiért ilyen téren még nem tapasztaltam ezeket a dolgokat. A könyveimben sem gyakori a halál-jelenet. Mondom ezt úgy, hogy a Vadító szépségben Marco halála csak három oldal volt. Khm, „halála". Úgy tervezem, hogy nem halt meg, remélem a folytatással majd kiengesztelem a felháborodott olvasóimat. Nade vissza a jelenbe!
- És te is énekes vagy? – kérdezte tőlem Dezső.
- Nem én... Én írónő vagyok.
- Írónő? Ilyen fiatalon? – lepődött meg Zsuzsanna. – Hány regényed van? Egy, kettő?
- Tíz. – feleltem.
- És milyen könyveket írsz? Szerelmes regények?
- Igen. – mosolyodtam el. – De elég kalandosra szoktak sikeredni.
- Milyen Anna vagy te, hadd keressek rád... - vette elő a telefonját az anyuka. Szentül meg voltam róla győződve, hogy falun az emberek nem ennyire felszereltek az elektromos kütyüktől. Ezt inkább nem mondtam ki hangosan, nem akarom megbántani őket.
- Somogyi Annabella.
- Aha, aha... Na! Hé! Nincs internet!
- Megyek rácsapok egyet a dobozra, az mindig segít. – indult meg Dezső.
- Hahaha! – röhögött fel Tomi. Mosolyogva néztem őt, ahogy engedte Esztinek azt, hogy az ölében legyen. Egyeltalán nem olyan bunkó, mint amilyennek a megismerkedésünk előtt gondoltam.

Csak annyit éreztem, hogy Sári néni remegő kezekkel nyújt át nekem valamit. Egy gyűrött, régi füzet volt, kilógott belőle jó pár papír.
- Ez meg mi? – vettem el mosolyogva.
- Fiatal hölgy koromban írtam. Feljegyeztem mik történtek velem és a férjemmel akkoriban, amikor udvarolt nekem. Az életem története ebben a füzetben van leírva. – magyarázta aranyos, rekedtes hangon. – Vannak itt szerelmeslevelek is, valamelyiket én írtam, de a legtöbbet ő küldte nekem. – szorította a szívéhez a füzetet. – Azt szeretném, ha elolvasnád és írnál belőle egy könyvet.
- Oh, hát... Hát ez roppant hízelgő ajánlat. De nem vehetem el a néni füzetét és a leveleit. Talán még nyoma veszne Pesten. Vagy ha könyvvé is avanzsálom... Az én olvasóim nem ehhez vannak hozzászokva.
- Kalandos szerelmes történeteket írsz nemde? Ez is az. Méghozzá megtörtént események alapján.
- Rendben, szívesen elolvasom. – vettem el a füzetet. – És akár írhatok is belőle később egy könyvet, de nem tetszik rám megharagudni, hogyha nem sikerül?
- Dehogy kincsem, nekem már az is elég, ha elolvasod. Régen a lányomnak, Veronikának többször is felolvastam, Esztike még kicsi hozzá, de te egy igazi írónő vagy.
- Köszönöm, hogy meg tetszik velem osztani mindezt. – mosolyodtam el.
- Az üveg bűbája, Vakáció a javából egy, kettő, három, négy és öt, Vadító szépség, A rubint lány, New York-i szerelem, Chicago-i szerelem. – sorolta Zsuzsanna a telefonja képernyőjét bámulva. Úgy tűnik visszajött az internet. – Te jóságos ég, ezt mind te írtad?
- Igen. – mondtam szerényen.
- Melyik volt az első?
- Az üveg bűbája. Ha visszaolvasnám biztos kivonnám a forgalomból. – nevettem fel. Tény és való, a 16 éves énem nem értett még annyira az íráshoz.
- És a legújabb?
- Vadító szépség. Szeptemberben adták ki
- Lenyűgöző. Látod Eszti! Ahelyett, hogy telefonoznál olvashatnál inkább! Annabella könyveivel kezded!
- Csak Bella. – mosolyodtam el.
- Kérsz sütit? – jött oda hozzám Peti egy tálca csokis sütivel.
- Igen, köszönöm. - vettem el egyet és rámosolyogtam a kisfiúra.
Eltöltöttünk a Mészáros családdal egy órát, aztán elindultunk vissza, Klára néni házához.
- Innen a legszebb a naplemente meg a napfelkelte. A héten egyszer még mindenképp nézzétek meg. – fordult hátra hozzám és Tomihoz Ipacs. – Mi az a kezedben Bella?
- Egy régi füzet. Sári néni adta.
- Aha, értem. – legyintett. – Fiatal koromban Dezsővel részegen bemásztunk a lovakhoz, őt majdnem agyon taposták, engem meg megrázott az elektromos zsinór. A régi szép idők...
Tomival összenéztünk és magunkban nevettünk. Mi pestiek ezt akkor sem fogjuk megérteni, ha nagyon akarjuk.