Sztárallűr ✔

2.20 📘🎵

- Nagyon szép kis ház. – szálltam ki az autóból. Mintha nem itt élnék már egy hete.
- Nagyi! Nagyi! – ugrándozott Bátor és beszaladt a házba.
- Megyünk utána. – mondtam Anitának és Fatime kezét megragadva szaladtunk a kisfiú után.
- Nagyiii! – ölelte meg a nagymamáját Bátor, aki elérzékenyülve megpuszilta az arcát.
- Szervusz kincsem. Istenem, de nagyot nőttél.
- Csináltál palacsintát?
- Most nem, viszont van zserbó meg finom levesek. Kérsz valamit? Vagy csináljak tésztát? Rántott húst? Mit szeretnél enni?
- Ebéd előtt semmi édességet. – lépett be a házba Anita. – Klára, ő itt az írónő, akiről meséltem, ő pedig a barátnője.
- Sziasztok. Klára néni vagyok.
- Somogyi Annabella. Bella. – mosolyodtam el, és alig bírtam visszatartani a nevetésemet. Bemutatkoztunk egymásnak, pedig egy hetet itt töltöttem nála.
- Csókolom, én Urbán Fatime vagyok. Nagyon szép kis ház, de ráférne egy kis felújítás.
- Fatime! – szólt rá Anita.
- Most mi van? – tárta szét a karját értetlenül és Bátort követve felfedező útra indult a házban. Nyáron ugyanezt csinálta a faházban is, mindig izgatott lesz, ha új környezetbe kerül. Emlékszem, amikor 10.-ben először járt nálam és feltúrta az egész szobámat. Akkor mérges voltam rá, most viszont jót nevetek, ha eszembe jut.
- Nézd Bella! Neked is ilyen táskád van. – hallottam meg Fati hangját a félszobából.
- Igen, hasonló. – szaladtam be hozzá. Eddig nem mondtam el neki, hogy mi a szitu valójában, de nincs miért titkolnom.
- Bátor kimész egy kicsit?
- Ühüm. – szaladt ki a kilencéves kisfiú, én pedig behúztam a szekrény mögé Fatimét.
- Oké, figyelj ide. Azt ugye tudod, hogy egy vidéki faluban voltam egy hétig?
- Igen. Ez a falu volt az?
- Igen. Én itt aludtam, ezek az én cuccaim, az a lényeg, hogy ezt Anitának tilos megtudni. Úgyhogy kérlek fedezz.
- Várj, akkor ti ismeritek egymást Klára nénivel?
- Igen. Tomi mindjárt megjön néhány plusz vendéggel, akkor aztán rájössz mindenre.
- Oké, te rendeztél egy akciófilmet a szülinapomra? – röhögte el magát. – Nyugi, ezentúl lakat a számon.
- Annabella. A tortával mi lesz? – kérdezte tőlem Anita a konyhában.
- Elintéztem. Tomi mindjárt hozza.
- Biró Tomi? Az énekes? Akivel Instagramra posztoltál? Együtt vagytok?
- Igen, remélem nem baj.
- Dehogy baj. Ez a te magánéleted, nincs rossz hatással a könyveidre, úgyhogy nincs beleszólásom. És örülök, hogy ilyen boldog vagy vele.
- Igen, tényleg nagyon boldog vagyok. – mosolyodtam el. – Szeretjük egymást. De tényleg.
- Tudom. Ezt is nekem köszönheted.
- Mi? Nem is!
- Dehogynem. Nekem köszönheted, hogy odamentél abba a faházba és hogy megismerted őt. Előtte utáltad nem?
- Jó ez igaz. – forgattam meg a szemem belátva azt, hogy Anita igazat mondott. Hirtelen autózajt hallottunk az utcáról, izgatottan rohantam az ajtóhoz, de ez nem Tomi kocsija volt.
- Bella! Megnézed a kártyagyűjteményemet? Nagyi szekrényében van a dobozom, amiben tartom. – fogta meg a kezem Bátor.
- Persze. – mosolyogtam rá kedvesen. Bementünk az én szobámba Bátor pedig kinyitotta a szekrényt. Nekem bezzeg nem sikerült, sőt! Féltem is tőle. Nevetséges vagyok.
És amúgy... Te jó ég! A játékok és a dobozok, amiket hétfőn láttam igazából Bátorhoz tartoznak. Én meg azt hittem, hogy Ipacshoz. Úristen ez sokkoló.
- Nézd! Fatinak meséltem a kártyákról, de neked is megmutatom. Ezek a kedvenceim, különlegesek és csillognak is.
- Hű. Régen én pónis kártyákat gyűjtöttem.
- Azok bénák, lányoknak való.
- De én lány vagyok. – nevettem fel és felemeltem egy csillogó kártyát.

Teltek a percek, de Tomi még mindig nem érkezett meg. Kezdtem aggódni, próbáltam nem arra gondolni, hogy esetleg baleset történt velük... Aztán megint egy autó zaját hallottam odakintről. Ajtócsapódást és hangokat hallottam, úgyhogy biztos voltam benne, hogy ezek már ők lesznek.
- Gyere Bátor, megjöttek a vendégek. Meghozták a tortát.
- Milyen tortát? – kérdezte, miközben visszapakolta a kártyáit a dobozba.
- Fatime szülinapi tortáját.
- Ma van a szülinapja? – kérdezte csodálkozva. – Mit adjak ajándékba? Egy kártyát?
- Szerintem nem kell ajándékot adnod, az is elég, ha felköszöntöd. Na gyere!
Mire kiértünk a szobából, addigra Anita, Fatime és Klára néni már az étkező-nappali szoba (aminek végül nem találtam ki egy frappáns nevet) közepén állt. Nyílt az ajtó, és sorra léptek be rajta az emberek.
- Csongi! – kiáltott fel boldogan a legjobb barátnőm és az említett fiú nyakába ugrott. Csongi után bejött Laura, Tomi és Ipacs is. Az utóbbi fogta a tortát.
- Jenő?! – tátotta el a száját Anita és vérben forgó szemekkel, idegesen fordult Klára néni felé. – Klára!
- Ne haragudj Anitám. Idővel meg fogod köszönni nekem.
- Ott a torta! – kiáltott fel boldogan Bátor és elindult Ipacs felé. Az apja felé... Ipacsnak megremegett a lába, amikor meglátta a fiát. Életében először. Fogalmam sincs mi játszódhatott le benne, de azt tudom, hogy egyszerre volt fájdalmas és örömmel teli ez a pillanat. Tomi kivette a kezéből a tortát – még mielőtt elejtené – és letette az asztalra. 
- Ne oda rakd Tomikám, vigyük a konyhába.
- Klára, te honnan ismered? Most van itt először nem?
- Ipacs már elhozott ide párszor, Klára néni nagyon szeret engem ugye? – játszotta meg magát Tomi.
- Na jó, mi ez az egész? – fordult körbe Anita. Az a baj, hogy nagyon okos, rájött, hogy egy cselszövés áldozata lett.
- Bátor, segítünk Klára néninek? – hajolt le Bátorhoz Tomi. Ők bementek Klára nénivel a konyhába, de mindenki más odakint maradt.
- Anita. – szólalt meg Ipacs. – Tudom, hogy Bátor az én fiam.
- Hogy miii??? – bukott ki Fatiból, Csongiból és Laurából egyszerre. Igen, ők semmiről nem tudnak. Anita viszont igen, és szó nélkül fogadta az információt. Síri csönd következett, csak a konyhából kiszűrődő halk csörömpölést lehetett hallani. A menedzser közelebb lépett Anitához, a főnököm pedig megtört.

- Ne haragudj. Ne haragudj, de nem tudtam megtenni. Nem tudtam volna elvenni az életét, csak azért, mert te azt mondtad. Iszonyat dühös voltam rád, de szerettelek, és tudtam, hogy nekünk nincs közös jövőnk. De én akartam, hogy legyen. Bátor a közös jövőnk, de féltem attól miket fogsz mondani, miket fogsz tenni... Ezért nem árultam el neked, ezért titkoltam el elöled.
- Jogom lett volna tudni. Ha nem is akkor, amikor megszületett, később, talán óvodás korában. Annyi mindent tudtam volna vele közösen csinálni. Biciklizni tanítani, focizni vele, autókkal játszani. De ezek nekem mind kimaradtak.
- Jenő. Én úgy sajnálom.
Mindketten sírtak. Anita és Ipacs is. Én is, Fatime és Csongi is. Laura is meghatódva hallgatta a fejleményeket, de ő ezek szerint nem olyan érzékeny.
 - Én nem vagyok rád mérges. Azért szerveztük meg ezt az egészet anyámmal meg Bellával, mert szerettem volna még egy esélyt. Szeretnék a család része lenni, szeretnék jó apja lenni Bátornak. De ehhez a te engedélyed kérem.
- Ahhoz, hogy együtt éljünk egy családként szeretned is kell engem. És kétlem, hogy ennyi év után még bármit is éreznél irántam.
- Pedig de. – Ipacs Anita vállára tette a kezét és mélyen a szemébe nézett. – Szeretlek. Még mindig, oly sok év után is.
- Istenem, de romantikus. – zokogta Fatime és Csongi vállába fúrta a fejét.
- Én is. – vallotta be Anita és letörölte a könnyeit. – Nyáron újra érezni kezdtem valamit. Eszembe jutott a sok szép régi emlék és... Nem is tudom.
- Nem kell magyarázkodnod, ugyanez történt velem. De tudnod kell, hogy bízhatsz bennem. Minden megteszek azért, hogy jó apa legyek. Csak egy esélyt kérek.
- Az esélyt megadom. – mondta Anita mosolyogva és megsimította Ipacs arcát. – Már csak Bátor reakciójától kell tartanod.
- Higgyétek el örülni fog. – szólaltam meg, és mivel mindenki felém kapta a fejét zavartan megtöröltem a szemem és az arcom.
- Kiscsaj te sírsz? – ölelt magához a menedzser.
- Mi mind sírunk. Ez olyan megható volt. – mondta Csongi, aki Fati hátát simogatta.
- Meghoztuk az ebédet! – suhant ki a konyhából Klára néni, mögötte pedig Tomi és Bátor jött tányérokat és evőeszközöket cipelve.
- Elmondtatok mindent? – nézett körbe Klára néni.
- Igen, és ne aggódj Klára most már nem vagyok rád mérges. – mondta Anita. – Kicsim gyere csak ide! Bemutatok neked valakit.
- Kit? – kérdezte Bátor, akitől Tomi elvette az evőeszközöket.
- Szia. – guggolt le hozzá Ipacs, aki alig tudta elfojtani a könnyeit. – Ipacs Jenő vagyok, az... Az apukád.
- Mi? – dermedt le Bátor és kétségbeesve szaladt oda az anyukájához. – Anya ez igaz? Ez a bácsi az apukám?
- Igen édesem. Eddig nem tudta, hogy van egy fia, ezért nem volt velünk. De most megtalált minket.
- És szeretsz minket? – kérdezte Bátor félve.
- Mindennél jobban.
- Van apukám! – sikított fel boldogan és teli erőbőlnekiszaladt Ipacsnak, aki ismételten elsírta magát és az ölelésébe zárta akisfiát. 

Őszinte leszek veletek, akárhányszor vissza olvasom ezt a részt, megkönnyezem. Lehet, hogy ti nem sírtok rajta, de mégis csak én alkottam meg a karaktereket és a történetet is, így ez engem érzékenyül érint. Remélem tetszett nektek a rész, hamarosan hozom a folytatást, de sajnos mindjárt vége van a második évadnak. 😭😭😭