Sztárallűr ✔

32. 📘🎵

Épp a pasztelkék színű blúzomat készültem felvenni, amikor nyílt az ajtó és belépett rajta...
- Ez mégis mi a szar volt? - kérdezte Fati égig érő szemöldökkel. - Eddig tartott ez a nagy szerelem vagy mi? 
- Arghh... - morogtam és felvettem a blúzom. Egy fésűvel a kezemben odamentem a tükrös szekrényhez és igyekeztem kerülni az ágyon ülő legjobb barátnőm rosszálló tekintét, amit a tükörből sikerült elkapnom. - Most miért nézel rám így? Letagadott! Letagadott mindent ami kettőnk közt történt. - fakadtam ki hisztérikusan és folytattam a fésülködést. 
- Csak nem akarta összetörni Mia szívét. Beszéljétek meg és béküljetek ki. Olyan aranyosak lennétek együtt. - mondta Fati aztán összeráncolt homlokkal meredt a bőröndömre. - Hova pakolsz? Már ma megyünk haza? 
- Én igen, de te maradj csak. Úgy vettem észre, mintha jól éreznéd magad Csongi közelében. - mondtam mosolyogva és elraktam a fésűm. Helyette pedig előszedtem a sminkes neszeszerem. 
- Te vagy a világ legjobb barátnője Bella, de ez akkor sem járja. - állt fel az ágyról Fati és csípőre tett kézzel nézett körül a szobában. - Ha te mész, megyek én is. Csongi pedig... Aranyos, kedves és vicces, de büdös. Nem éri meg itt maradnom. 
- Na és a nagy Mia? - kérdeztem undorodva mégis mosolyogva szempillaspirálozás közben. 
- Á, nem ér meg nekem ennyit. Egy fiú miatta törte össze a szíved, úgyhogy mostantól nem vagyok a rajongója. - mondta, de én nem hittem el neki. - Jó, oké ez így túlzás. A zenéit attól még hallgatni fogom, de nem fogom Isteníteni. - javította ki magát én pedig nevetve megöleltem. 
- Felhívom Anitát, hogy egyeltalán jogomban áll-e az, hogy csak úgy itt hagyjak mindent. - mondtam. Felkaptam a telefonomat az éjjeliszekrényről és már tárcsáztam is a számot. 

Nem fejtettem ki a dolgokat Anitának szóról, szóra, a lényeget megértette. Nem érzem itt jól magam és haza akarok menni. Tudja milyen érzékeny vagyok, és - az ő szavaival élve - nem akarja, hogy sírjak, úgyhogy megengedte, hogy hazamenjek. Rögtön hívta is a könyvkiadó sofőrjét - alig várom, hogy újra lássam - úgyhogy nagyjából kiszámoltam... Már csak két órát tölthetek el ebben a faházban. Fatime valóban úgy cselekedett, ahogy mondta, ő is pakolni kezdett. Megigazítottam az ágyneműt, a függönyt, aztán én is segítettem a pakolásban. A telefonom szerint pontban 9 óra van, a kocsi érkezéséig pedig még mindig van egy és háromnegyed óránk. Szuper, pont elég arra, hogy írjak egy kicsit. 
- Én közlöm a többiekkel, hogy hazamegyünk. Mit mondjak, ha az okát kérdezik? - nézett rám kétségbeesetten Fati. Bronz színű felsőt és fekete bőrszoknyát viselt, fekete haja pedig magas lófarokba volt fogva.
- Bármit csak ne az igazságot. Ha Tomi nem mondta el, én se fogom. - néztem fel a füzetemből. - Mondjuk azt, hogy rosszul vagy, mert menstruálsz, haza akarsz menni, én meg megyek veled. 
- Ennek a fele igaz is. - kapott a hasához. - Kurva szarul vagyok, de figyelj! Tök jól leplezem nem? 
- De. - kacagtam fel. - Ha nem akarod ezt mondani, akkor mond azt, hogy anyával van valami. Csak ne én legyek a szerencsétlen már megint. 
- Rendicsek. - hagyta el végül a szobát, én pedig egyedül maradtam a Vadító szépség jegyzeteivel. 

Körülbelül háromnegyed óra telhetett el (ennyit még egyszer minimum ki kell bírnom), amikor kopogtattak az ajtón. 
- Ki az? - kérdeztem unott hangon, fel sem nézve a füzetemből. Nem bírtam leállni az írással, mert csak úgy ömlött belőlem az ihlet. 
- A herceged. - felelte az ajtó másik oldalán Biró Tamás. Nagyszerű. 
- Bocs, de nem tudom ki vagy. Márpedig ha nem Fatime vagy nem jöhetsz be. - reagáltam le feszengve. 
- Pedig engem egyenesen Fatime küldött ide, hogy beszéljük meg a dolgokat, amíg ő kipróbál Noémivel egy fél órás pakolást. Na! Engedj be! Kérlek.
- Ha térdenállva könyörögsz, se engedlek be. - vágtam rá frappánsan. 
- Belle, kérlek. - hallottam ismét a hangját, de mintha lett volna benne egy kis megbánás is. Hah, nem érdekel! Nem mondtam semmit csak folytattam az írást. - Belle, hallasz? Belle!
- Ki az a Belle? Én Annabella vagyok. - dünnyögtem. 
- Ne csináld már ezt bazdmeg! Én bemegyek! - kiáltotta el magát idegesen. Az ajtó nyitódásával egyszerre pattantam fel és indultam el, így történt az, hogy Tomival egymásba ütköztünk. Na szuper. - Belle. - emelte fel a fejem az államnál fogva és szerintem épp arra készült, hogy megcsókol...
- Megmondtam már, hogy ne hívj így! - toltam el magamtól. Hiába, ő bezárta az ajtót és megragadta a vállam.

- Ne hisztizz már, én téged szeretlek, csakis téged. És ez többé nem fog...
- Miért hazudsz? - kérdeztem, és akárhogy próbáltam, nem tudtam elfojtani a könnyeimet. 
- Ne sírj! Hallod. Csak ezt ne. Nem akarom, hogy miattam sírj, nem akarok neked fájdalmat okozni. - nézett le rám megbánóan. 
- Késő. - szipogtam.
- Balfasz vagyok tudom, de nem tehetem meg, hogy csak így szakítok Noémivel. Ráadásul ott van a szerződés is...
- Hogyne, fogd csak a szerződésre. - dünnyögtem és elléptem tőle. Illetve elléptem volna, de ő finoman megragadta a karom, magához húzott és az ölelésébe zárt. 
- Engedj el, hülye! Ölelgesd a barátnődet! 
- Ha ezt mégegyszer eljátszod, komolyan mondom nem állok jót magamért. - reagálta le rögtön.
- Nem lesz legközelebb Tomi. 
- Nem mondhatod komolyan! Azok a csókok! Ne mondd, hogy semmit sem jelentettek számodra! - fakadt ki.
- Jelentettek, de ezek szerint én nem jelentek neked semmit. Mert mégsem engem választottál, hanem Noémit. Nincs több esélyed, sajnálom. - mondtam könnyes szemmel, mégis rideg arccal és kitoltam a szobából a tétovázó fiút. - Szia Tomi. - mondtam ki a végszót és rázártam az ajtót. Ennyi lett volna a történetünk? Bárcsak...