New York-i hajsza

8. •Chris, el szeretném mondani•

~~~

Mindig tudom, hogy hova kell ütni vagy, hogy hogyan kell mozdulni ahhoz, hogy kiszabaduljak egy fogásból. De ebből nem tudtam. Moccanni sem bírtam. Nate olyan erősen fogta a felkaromat, hogy szerintem elszorította a vérkeringésemet.

- Nate ez fáj. - próbálom kihúzni a karomat a kezéből, de nem ereszt.

- Oh tényleg? Ne haragudj Sarah. - szólal meg epésen. - Hisz te csak a lábamba eresztettél egy golyót, de azt kit érdekel.

- Nate eressz már el.

- Nem Sarah. Meg vagy és apád, már alig várja, hogy lásson téged.

- Nincs kedvem családi találkozóra. Valaki segíts... - kiáltom el magam, de Nate az egyik kezét a számra teszi.

- Hé, ha nem teszel keresztbe nekem akkor a könnyebb úton csináljuk. Viszont, ha igen... - nem fejezi be, mert kihúzom a karomat a kezéből és a combjára szorítok. Oda, ahol meglőttem. Miután teljesen kiszabadultam a karjai közül kiindulok az utcából. Arról, ahonnan jöttem. De ebbe a pillanatba Troy áll előttem és magas termetével akadályozza meg a menekülésemet.

- Én a helyedbe Troy elmenekülnék jó messzire. Már tudják, hogy nem én öltem meg a pincért.

- Az lehetetlen.

- Nem az. És, ha tudják, hogy nem én voltam csak tovább és tovább szaglásznak és eljutnak hozzád. És börtönbe kerülsz.

- Ha most azt hiszed, hogy hagylak elmenni akkor tévedsz. - fogja meg minkét vállamat. Térdemet felhúzva a lába közé rúgok, és miután a földre rogyott elindulok a hotel felé.

- Troy te idióta. - hallom Nate kiáltását a hátam mögül. Az emberek úgy néznek rám, mintha elmebajos lennék. Igazából csak meg akarnak ölni vagy éppen lecsukni. Vagy lecsukva megölni. De senki nem látja, hogy futok. És nem azért, hogy jó combom legyen. Hanem mert üldöznek. Senkinek még csak fel sem tűnik, hogy nem jó kedvemből szedem a lábamat, lassan már a tüdőmet köpködve. Ám ebben a pillanatban két kar fog meg és húz be a következő sikártorba. Kapkodva veszem a levegőt és szorítom ökölbe a kezemet, hogy vigyem az első ütést. De mikor már ütnék az illető felé, elkapja az öklömet. Majd a másikkal is, de ugyanúgy megfogja.

- Sarah, én vagyok. Állj le. - tisztul ki végre a látásom. Chris áll velem szembe. Ennyire még sohasem örültem senkinek. Leengedem a kezemet és igyekszek végre normálisan venni a levegőt. Bal tenyeremet a mellkasomra teszem a másik kezemmel a falnak támaszkodom.

- A.. Betegnek... Otthon... - nem bírok beszélni. Lihegve próbálok Chris-hez szólni, de nem tudok.

- Állítsd már vissza a levegővételed, utána majd szurkálódhatsz. - majd meghallom Troy és Nate trappolását a főúton és Chris karját megfogva húzom a sikátorbeli kuka mögé.

- Ezek meg kik...? - teszem a szája elé az ujjamat.

- Shh... - halkítom lejjebb.

- Nem, elfutott. Troy egy tökelütött és elfutott mellette. - hallom, hogy Nate telefonál valakivel.

- Nem én voltam balfasz, aki nem tapasztotta be a száját. - szól vissza Nate-nek Troy.

- Nem tudom... A főutcán futott, de eltűnt... Mr. Evans... - és a többi részét a mondatnak nem hallom, mert elindulnak, ahonnan jöttek.

- Mr. Evans? Mármint az apád?

- Igen Chris. Az apám.

- Kik voltak ezek?