New York-i hajsza

43. •Gyerek•

Sarah

A kulcsot a pultra dobom és miután levettem a kabátomat, azt is a kulcs mellé teszem. Chris az ajtó előtt csinálja meg mindezt, a cipőjét egymás mellé teszi a kabátját pedig felakasztja a fogasra. A konyhaszekrényhez sétálok és előveszek két poharat és a whiskyt. Chris összehúzza a szemét, mikor a konyhába sétál.

- Mit csinálsz?

- Mivel nem túl sokat ittunk az este úgy gondolom kettesben kéne folytatnunk... az ivást. - vigyorgok rá és megtöltöm mindkét poharat. Ő felkapja mindkettőt és a nappaliba megy. Miután visszazártam a whiskys üveget követem. A poharakkal a kezébe ül le a kanapéra, majd a kis dohányzóasztalra teszi az alkoholt. Mellette foglalok helyet, Chris pedig hátra dől a kanapén. Csendben figyeljük egymást. Nem kínos, de nem is az a kellemes csend ereszkedett közénk. Mindketten hangosan engedjük ki a levegőt, majd megszólalok.

- Sajnálom. - félre dönt fejjel néz felém. - Nem beszéltük meg normálisan a történteket. Részeg voltam, és úgy kértem bocsánatot. Pedig józanon kellett volna.

- Részegen is bőbeszédű voltál. - mondja mosolyogva. - De nem kell még egyszer bocsánatot kérned. - csúszik hozzám közelebb. - Hisz te találtál megoldást a problémára.

- Csak... - soha nem tudtam magam szavakkal kifejezni. Mindig nehezen, de volt olyan is, hogy egyáltalán nem tudtam elmondani mit érzek. - Csak olyan, mintha téged elveszítettelek volna. - megszólalni készül, de elnémítom az ujjammal. - Megbántottalak. Téged, akit egyáltalán nem akartam. Mégis megtettem.

- Szerinted egy kapcsolatnak tökéletesnek kell lennie? Két tökéletes ember, együtt, semmi hibával?

- Mi a legkevésbé sem vagyunk tökéletesek.

- Az biztos. - mondja és felnevet, majd átkarol. Én magamhoz veszem a két poharat, az egyiket pedig átnyújtom neki. - Dylan-éknél elkezdted tervezni a jövődet. - iszik a poharába, majd folytatja. - Szeretném, ha folytatnád.

- Nem lehet. - mondom neki és én is iszok egy kortyot az italomból.

- Miért ne lehetne?

- Mert apámat még nem fogtuk el. Nem tehetem meg azt, hogy álmodozzak. - mondom és a mellkasára fekszem.

- De megteheted. Meg is kell tenned.

- Miért?

- Mert emberek vagyunk. Muszáj, hogy legyen valamilyen álmunk.

- Nekem már régóta nincsenek álmaim.

- Ezért kell kitalálnod egyet vagy többet. Apádat pedig el fogjuk intézni. Egy hét múlva. Az álarcosbálon.

- Akkor majd utána megtervezem a jövőmet.

- Szeretném, ha most tennéd.

- Félek, hogy elveszítem.

- Ezt meg, hogy érted?

- Úgy, hogy míg apám szabad lábon van, addig bármikor elveheti tőlem. Ezért kell mindig a legrosszabbra számítani. Mert akkor nem csalódhatsz. Ha mindig a legjobbra számítunk akkor hatalmasat koppanhatunk. Egy idő után pedig nem biztos, hogy fel tudunk állni. - iszok megint bele a poharamba.

- Elmondhatom erről a véleményemet? - felemelem a mellkasáról a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Persze.

- Ha mindig a legrosszabbra számítasz, akkor az pontosan ugyanannyira tönkre tud tenni. Ezáltal a depresszió egyik formájába taszítod magad. Nem hagysz magadnak kisebb örömöket, ezért magadba fordulsz. Utána pedig nem biztos, hogy megnyílsz másoknak.