New York-i hajsza

28. •Törött óra•

Sarah

Amint lezárom a szememet megjelenik előttem. Ő, akit már 18 éve nem láttam. Az anyám. Fogalmam sincs miért most. Miért nem egy éve? Vagy kettő? Mi az oka, hogy most jelenik meg az álmomba? És így van. Most is róla álmodom.

°°°

Egy nyári nap van. Süt a nap, Clara kint fekszik a napozó ágyon, míg én próbálok lefotózni egy igen érdekes felhőt. Az egyik fele szép, fehér. Clara-val kicsiként úgy hívtuk ezeket a felhőket, hogy tejszínhab felhő. A másik nagyon sötét szürke, amelyikből bármelyik percben elkezdhet esni az eső. Miután beállítottam a fényeket már csak egy kattintás választott el a kép elkészítéséig. De Clara hozzám vágott egy papucsot ezzel elrontva a képemet.

- Clara! Miért vágtad hozzám? - kérdezem idegesen visszahajítva a papucsot. Az említett tárgy a mellkasán landol egy csattanás kíséretével.

- Ne a béna felhőket fotózd. Fotózz inkább engem. - összehúzom rá a szemem, de időm sincs válaszolni, mert megjelenik anyu.

- Biztos, hogy nem fog téged lefotózni bikinibe. - szól rá Clara-ra. Pontosan úgy néz ki, mint ahogyan emlékszem rá. Sötétbarna haj, mint az enyém és világos zöld szemek. Olyan, mintha saját magamat látnám pár évvel később. De nem 5 éves vagyok. Hanem 23. Mint a jelenben. - Kész a vacsi lányok. - mondja mosolyogva. Gyönyörű a mosolya. Clara felpattan a székből és anya mellé sétál. Én csak egyhelyben állok és nem mozdulok meg. Mikor ezt észreveszik felém fordulnak. - Nem jössz drágám? - kérdezi kedvesen.

- Te neked nem kéne itt lenned. - szólalok meg, mikor megjön a hangom.

- Mit mondtál?

- Te... Te nem vagy itt. Te nem voltál velünk.

- Drágám, hisz itt vagyok. - nyújtja felém a kezét, hogy fogjam meg. Annyira meg akarom fogni a kezét. Megszeretném ölelni. De ez nem a valóság. Nem lehet a valóság.

- Anyu te meghaltál!

- Miket beszélsz itt össze vissza Sarah?

- Megtudtad apa mit dolgozik, és megölt téged.

- Apád üzletember szívem.

- Nem és ezt te is tudod. Clara? Ugye, hogy apa nem üzletember?

- De Sarah, hisz, hogy van ennyi pénzünk? - mutat körbe. Amint körbe nézek összerezzenek. Az otthonom, ami elárult. Benne az összes emberrel együtt.

- Ez csak egy álom. - nyugtatom magam és megcsípem a karomat. Miért nem működik? Ha az ember megcsípi magát akkor fel kell ébrednie. Tudom, hogy ez nem a valóság.

- Nem csipked magad. Nyoma marad. - sétál elém anyu, mire meglendítve a kezem arcon csapom. Mielőtt a tenyerem az arcához érhetett volna bezárom a szemem. De a kezem nem csattant semminek. Kinyitom a szemem és látom, hogy egy porfelhő van előttem. A nap eltűnik az égről, a hold pedig fent. Este van. Clara már nem bikinibe van, hanem egy estélyibe. Az én kezemben nem a fényképezőgép van, hanem egy pisztoly.

- Mit csináltál? - sikít fel Clara én pedig nem értem mire gondol. Megrázom a fejem, hogy nem tudom, majd a földre mutat. Előttem anyám fekszik egy golyóval a fejébe. A haja már nincs szépen lokniba, hanem kócosan hullanak a fűre. Fehér, földig érő estélyie koszos és véres.

- Nem én voltam! - az emberek körénk gyűlnek. Apám átfurakszik a tömegen Troy-al a háta mögött.

- Mit csináltál Sarah? - kérdezi ő is tőlem.