New York-i hajsza

54. •Öltönyös a szőnyegen•

Sarah

Az éget szagra felkapom a fejemet. A palacsinta! Gyorsan megkerülöm a pultot, majd levéve a serpenyőt a tányérra borítom a már fekete palacsintát.

- Szép volt! - fordulok a hang felé. Paul feje a kanapé mögül tűnik fel.

- Nem úgy volt, hogy nem alszol?

- De sajnos Chris nem akart inni, így én helyette is ittam, és elálmosodtam.

- Mióta vagy fent?

- Mióta a kicsi Aiden lesétált a lépcsőn. Úgy tűnik, hogy Chris-t már is elvarázsolta.

- Aki Aiden-nel szóba áll, azt mindig elvarázsolja.

- Filmbe illő jelenet volt a találkozásuk. Chris, köpni-nyelni nem tudott, a kisfiú pedig már el is vitte. Aiden rohadtul hasonlít az apjára.

- Igen, nagyon. - mondom tanácstalanul. - Félek, hogy még az előtt rájön, hogy ő az apja, még mielőtt elmondhatnám.

- Nem lennék a helyedbe. - mondja egy ásítás kíséretével. - Talán felvezethetnétek valahogy.

- Chris-sel jó, ha szóba állunk.

- Ez változni fog. Ő még mindig ugyanaz a Chris maradt, mint régen volt, aki odavan érted. Te pedig ugyan az a Sarah vagy. 

- Nem hiszem, hogy ez köztünk újra működhet.

- Mi? - pattan fel a kanapéról. - Mégis miről beszélsz?

- Rengeteget változtunk Paul. Lehet, hogy már nem tudunk egymásra úgy tekinteni, vagy nem tudom. De én...

- De te?

- Én nem hiszem, hogy készen állok bármire is.

- De ő Chris Morgan, életed szerelme, a gyereked apja.

- Az a Chris Morgan, akit én ismertem az négy éve meghalt. Utoljára a kezeim között fogtam és mindenhol vér volt. Egyszerűen nem tehetjük, és ezt Chris is nagyon jól tudja.

- Biztos vagy benne?

- Igen. Átveszed? - mutatok a palacsintára.

- Hova mész?

- Megnézem Aiden-t.

- És Chris-t. - vigyorodik el.

- Nem. Csak Aiden-t.

- Rendben.

- Ne égesd szét! - figyelmeztetem és elindulok az emeletre.

- Nem én égettem szét. - ballag a konyhába. Én pedig folytatom az utamat a hálószobám felé. Az ajtó résnyire nyitva van, halkan még jobban kinyitom, hogy belássak. Chris a szőnyegen ül, nekem háttal, előtte pedig Aiden, aki a kockáit mutogatja éppen.

- Anyu nem szereti, ha kockázok. - összevonom a szemöldökömet.

- Miért nem?

- Mert folyamatosan belelép és fáj neki. - elmosolyodom, és igyekszem a fal takarásába maradni.

- Te már beleléptél?

- Igen. Tényleg fáj. - Chris felnevet, Aiden pedig elmosolyodik.

Hányszor képzeltem el ezt magam előtt? Hányszor képzeltem egy olyan világot, ahol Chris él, és itt van velünk. Hányszor álmodtam azt, hogy túl élte és együtt készültünk Aiden érkezésére. Hogy terhességem alatt ott volt mellettem, együtt jártunk az orvoshoz, vagy sok és fölösleges babaruhákat venni. Együtt költöztünk volna ide, együtt rendeztük volna be az egészet. Annyira hiányzott mindez az életemből. Ő maga hiányzott az életemből. Ő, meg a nevetséges öltönyei, amiből olyan sok van. A levelek, amik ott vannak az íróasztalom legfelső fiókjába, azt mind azért írtam, hogy Chris-t ne hagyjam ki semmiből. Leírtam neki mindent. Aiden első rúgását a pocakomba. Az első lépéseket. Az első szavakat. Minden ott lapul abba a fiókba. Nekem az volt a mentsváram. Ahová el tudtam menekülni. Amik felett órákat sírtam, vagy nevettem.