Tudástár

Rosszabb, mint Csernobil

1945-ben miután amerikaiak ledobták az első atombombákat Hiroshima és Nagaszaki városokra, Sztálin kiadta a parancsot, hogy a Szovjetuniónak is kell atomfegyver, méghozzá minél előbb és bármi áron. Azonnal munkához is láttak a tudósok pénzt nem kímélve, azonban a valódi árat Cseljabinszk lakosai és a környéken lakók fizették meg.

A nukleáris fegyverhez plutóniumra van szükség, ahhoz meg egy gyárra ahol termelik. Az Urál déli részére, a kazah határhoz meg is építették ezt a gyárat, a Majak vegyi kombinátot, ezzel együtt egy komplett várost is, aminek a Cseljabinszk-40 nevet adták. 1948-ban már ment a gyártás a bombákhoz, csakhogy a biztonság háttérbe szorult a termelés javára, ugyanis sokszor a nukleáris hulladékot egyszerűen beledobták a Tyecsa folyóba.

Az első környezetkárosító mérést csak a gyár indulása után 3 évvel vizsgálták, mint kiderült elég súlyos mértékben károsítja a flórát és faunát, ugyanis a folyó partján a Geiger-Müller számláló 5 röntgen sugárterhelést mutatott óránként (normál érték évi 0,2). Sugárszennyezett lett minden, a talajvíz, a termőföld, az ivóvíz ezáltal pedig az élelmiszer is.

Szovjetek kitelepítettek 7500 embert a környéksőr, gátakat építettek, hogy egy esetleges áradás idején ne terjedhessen a szennyezett víz. A hulladék tárolására pedig egy másik ötlettel álltak elő: a lakott területektől messze lévő 110 hektáros Karacsáj tóba öntik bele, azzal a tudattal, hogy igaz ugyanannyira szennyezik a környezetet, de mivel ez egy tó, így egy helyben marad. Ezzel újabb 5 évre meg is oldották a problémát.

A gyár munkásai azonban sorra betegedtek meg, tüneteik a láz, hajhullás, hányás, gyengeség, fogyás, gyengeség és folyamatos rosszullétek voltak. Ezek a sugárbetegség tünetei, amit a helyi orvosok is nagyon jól tudtak, azonban felsőbb utasításra csak tüneti kezelést alkalmazhattak, de nem mondhatták meg, hogy mi is a bajuk. A környék élővilága eddigre már teljesen kipusztult.

1957-ben egy szelephiba miatt egy hűtővizes tartály 350 fokra hevült és a nyomás miatt fel is robbant, ami az egész környéket radioaktív porral hintette be. A csernobili katasztrófában kiszabadult sugárzás nagyjából fele szóródott szét, de így is több mint 270 ezer ember érintett a sugárszennyezésben. Ezt a balesetet sikerült is elhallgatniuk a Szovjeteknek.

16 évnyi hulladéklerakás után 1967-ben egy extrém szárazság csapott a területre, a tó pedig elkezdett kiszáradni. Néhány hónap leforgása alatt a tó a felére apadt, így a tó mélye felfedte szörnyű titkát: stroncium- és cézium-izotópokkal szennyezett port 2-3 ezer négyzetkilométernyi területen terített szét a szél.

A szovjeteknek azonban erre is volt megoldása: elkezdték lebetonozni és ólomlemezekkel lefedni a tómedret. Ezzel meg is úszták egészen 1990-ig, amikor felbomlott a Szovjetunió és a Majak-titokról is lehullott a lepel. 39 év alatt a vízfelület és a környéke, ami nagyjából 2,5 négyzetkilométernyi terület 4,44 exabecquerel sugárzást nyelt el. Viszonyításképpen Csernobilban 5-12 exabecquerel közé teszik a sugárzást, azonban ott több ezer négyzetkilométernyi területről beszélhetünk, ahol eloszlott a szennyezés. 1990-ben egy nemzetközi tudósokból álló kutatócsoport 600 röntgenes terhelést mért a tó partján, ami kevesebb mint egy óra alatt megölne egy embert védőfelszerelés nélkül. Ennek a csapatnak a számításai azt mutatták, hogy 3,5 milliárd liternyi talajvíz lehet szennyezett, ami pedig a környéken élők több mint kétharmadát betegítette meg az elmúlt 50 évben.

A Majak a rendszerváltás óta nukleáris hulladékfeldolgozóként működik, egy időben Paksról is ide hordták a használt fűtőelemeket.