Tudástár

A NASA toll és a szovjet ceruza mítosza

Szerintem nincs olyan ember aki nem ismerné a legendát, miszerint a NASA hatalmas gonddal szembesült, amikor az asztronautáik nem tudjak jegyzetet készíteni zéró-gravitációban. A mérnökök így nekiálltak dollármilliókat beleölve a projektbe, hogy kifejlesszenek egy olyan tollat, ami ír gravitáció nélkül, fejjel lefelé de még víz alatt is, míg az oroszok ceruzát használtak mindehhez. Azonban ez csak egy tanmese, ami az oroszok fifikáját fényezi, az amerikaiak pénzszórását mutatja be.

A valóságban az űrhajósok sok típusú íróeszközt használnak még ma is, például ceruzákat, zsírkrétát, golyóstollat, filctollat, ezeknek a többsége teljesen átlagos papír-írószer boltban beszerezhető, de vannak olyanok amiket speciálisan az űr körülményeihez alakítottak ki.

A kezdetekben az asztronauták hagyományos, radíros végű grafitceruzát vittek magukkal a rövid, pár órás űrutazásokra. Viszont a mérnökök rájöttek, hogy az űrhajók zárt, oxigénben gazdag környezetében rengeteg veszélyt hordoz ez az egyszerű eszköz: kezdve azzal a ténnyel, hogy gyúlékony anyagú a ceruza, a kitört grafithegy zárlatot okozhat, hegyezés közben grafitpor és faforgács hullik, ami tűzveszélyes, ráadásul az apróbb szemcsék a levegőben lebegve akár valamelyik űrhajós tüdejébe is juthatnak.

A NASA ekkor áttért a mechanikus ceruzákra, amiket már a Gemini-programban is használtak. Ennek a ceruzának már fémből volt a teste, de ennek is le tudott törni a grafitbele, így ez sem volt teljes siker. Óriási botrány lett belőle, amikor kiderült hogy a Tycam Engineerimg Manufacturing cég 128,89 dollárért adta darabját ennek a ceruzának, amiből a NASA 34 darabot vett 4382,5 dollárért (mai árfolyamon közel 900 dollárért/ ceruza, azaz majdnem 323 ezer forintért).

Az űrverseny másik résztvevője közben zsírkrétát használt, aminek hátránya, hogy a papírt vissza kellett tépkedni, így szemét keletkezett, valamint nem olyan tartós és nem mindig olvasható jegyzetet produkált.

A NASA áttért a filctollakra és a sűrű zselés tintát tartalmazó golyóstollakra, amik tökéletesen működtek az űrben is. Itt jön a képbe Paul Fisher feltaláló és az ő Fisher Pen írószergyártó cége. Fisher ugyanis már az 50-es években elkezdett gondolkodni a súlytalanságról és az írószerek használatáról, akkor ugyanis a tollak sokkal hígabb tintát tartalmaztak mint manapság. Fishert bosszantotta, hogy túl sok féle betétet lehet kapni a tollakba, amik ráadásul sokszor szivárogtak is. Először megalkotott egy olyan zárt rendszerű univerzális betétet, ami a legtöbb tollba beleillik. Ezekhez adaptereket is készített, így már tényleg bármelyik tollba használható volt. Majd a tintát lecseréli egy úgynevezett tixotropikus tintazselét, ami csak akkor folyósodik, ha nyomás alá kerül, így még nagy melegben sem fog a toll folyni, végül nagy nyomású nitrogént töltött bele, amit lezárt egy dugóval, így a tollal akár fejjel lefelé is lehetett írni. Fisher szabadalmaztatta is találmányát, ami tökéletesnek tűnt, hogy az űrben is használható legyen, így 1965-ben felajánlotta a NASA mérnökeinek tesztelésre.

1967-ben bekövetkezett Apollo-1 tragédia után az űrhivatal elrendelte a legszigorúbb tűzbiztonsági szabályokat, így a hagyományos grafitceruzák teljes tilalmat kaptak. Fisher találmánya könyörtelen és mindenre kiterjedő tesztek után végül zöld utat kapott. A botrányt okozó töltőceruzák után sokkal olcsóbban, csupán 2,39 dolláros áron vette darabját a NASA, 400 tollat rendelt be, 1968-ban az Apollo-7 fedélzetén már ezeket használták. A toll olyan jól szerepelt, hogy a szovjetek is vettek 100 tollat és 1000 betétet Fishertől. Fisher találmánya azóta is ott van minden egyes űrhajósnál, bár ma már a digitális korszakban a számítógépek, digitális tollak és írótáblák kezdik kiszorítani.