Hi love ! ➳ l.t. ff.

1

A.
A tavaszi szél bele-bele kapott a hajamba miközben végigrohantam a Derby Drive-on és tartottam ezt a tempót egészen addig, amíg el nem értem a 68-as számmal ellátott házat. Az ajtó előtt a kulcsom után matattam a farzsebemben, melyet miután megtaláltam remegő kézzel próbáltam bedugni a zárba.
- Mi lesz már, nyílj ki! – morogtam, majd mikor végre sikerült bejutnom a lakásba - anélkül, hogy az előszobában levettem volna enyhén sáros cipőmet - az emeletre rohantam. Berontottam a szobámba és hanyagul a földre hajítottam a táskámat, miközben szabad kezemmel már az íróasztalom középső fiókjában kutattam. – Ez nem az, ez sem, hol vagy, baszki? – kétségbeesetten kutattam, miközben anélkül, hogy elfordítottam volna a fejemet a faliórára sandítottam, hogy megtudjam mennyi az idő. Tíz perc múlva fél hat - állapítottam meg. Kizárt, hogy odaérjek zárás előtt a postára. Úgy éreztem mázság súlytól szabadultam meg, mikor végre a kezemben tarthattam azt a fehér papírborítékot, ami a szokásos, már jól ismert londoni címmel volt ellátva. Levelemet szorongatva rángattam ki hátizsákom elülső zipzárját, majd mikor már a pénztárcám is nálam volt, visszasiettem a földszintre és elhagytam a házat. Az ajtót persze elfelejtettem bezárni, így vissza kellett fordulnom, de amint ezzel is végeztem eszeveszett rohanásba kezdtem. Előhalásztam a telefonomat a zsebemből, hogy megtudjam, mennyi időm van még félig. Nyolc perc, gyerünk Adeline, most vagy soha! Ilyenkor átkoztam magam, hogy sosem futottam le becsületesen a tesi órákon a három bemelegítő kört, nem voltam kondiban, ha futásról volt szó. Nem, a futás nem tartozott az ötven kedvenc elfoglaltságom közé, de miatta erre is képes voltam. Miatta mire nem?
Nem néztem merre megyek, csak szaladtam, ahogy a lábam bírta, nem volt szükség rá, hogy az utcatáblákat nézzem, jól ismertem már az utat a postára, főleg mivel hetente megfordultam ott, abban az időben. Ráfordultam az Ormskirk Road-ra, majd egészen a végéig rohantam, ahol a posta épülete volt. Szinte beestem az ajtón, de csalódottan állapítottam meg, hogy mind a három kisablak zárva van. Az utolsóhoz sétáltam, ahol még volt egy kis remény és kicsit megkocogtattam az üveget, hogy észrevegyen a túloldalon ülő, nagyjából az ötvenes éveiben járó nő.
- Jó napot! – köszöntem halkan, mire homlokráncolva széttárta karjait, majd kinyitotta az ablakot.
- Zárva vagyunk. – szólalt meg közömbös hangon, nekem pedig vissza kellett fognom magam, hogy ne grimaszoljak vagy forgassam meg a szememet.
- Nem, maga ezt nem érti, nekem muszáj, hogy ez a levél még ma postázásra kerüljön. – mondtam és szinte remegtem az idegtől. Hallottam, ahogy a szívem a fülemben dobog.
- Sajnálom, nem tehetek semmit. Fél hat után nem tudunk mit kezdeni vele. – felelte, s úgy tűnt, tényleg nem akar segíteni egy reményvesztett fiatalnak.
- Muszáj, – hangsúlyoztam ki mondatom legelső szavát – hogy ezt a levelet a holnapi nap folyamán kézhez kapja a címzett illető. Létfontosságú. Kérem, könyörgöm. – próbáltam szépen nézni, rebegtetni a szempilláimat és meggyőző lenni, mire egy sóhaj hagyta el az eddig könyörtelennek tűnő nő száját. Ó, igen, nyertem! Ilyen voltam én, mindig megkaptam amit akartam.
- Rendben. – nyögte ki lemondón, azt hiszem valahol mélyen sejthette, hogy ha nem veszi el tőlem a levelemet, a rendőrség visz el innen mert, hogy magamtól nem hagyom el a postát, az olyan biztos, mint az, hogy Louis Tomlinson írja a világ legjobb dalait.
Önelégült mosollyal az arcomon csúsztattam be a kisablakon a borítékot, amit addig a kezemben szorongattam, majd a körmöm hegyével várakozásteljesen kopogni kezdtem a keskeny fapulton.
- Simán? – érdeklődött unottan a hölgy a túloldalt, s míg bal kezében levelemet tartotta, a jobbal a számítógépén pötyögött valamit.
- Első osztályon. – szorítottam össze a számat, miközben a lábfejem külső részén egyensúlyoztam.
- 1 font, 2 penny lesz, de legközelebb nem lesz ekkora szerencséje kishölgy. – mondta az idő alatt, míg a kezébe nyomtam az imént elhangzott összeget. Rá néztem, miközben szám pimasz mosolyra húzódott, majd vállat rántottam és azt mondtam:
- Majd meglátjuk. – azzal pedig elhagytam a postát.

***

Otthon erőtlenül vetettem magam a kanapéra. Király, az elkövetkezendő egy évben a „futás" szót se szeretném meghallani sehol, nemhogy űzni a sportot... Bekapcsoltam a tévét - nem mintha néztem volna csak, hogy szóljon a háttérben valami -, majd az MTV-re tettem, amin épp Selena Gomes „Lose You To Love Me" című száma ment. Halkan dudorásztam, miközben felléptem Twitterre és végiggörgetve néhány Louis Update oldalon békésen nyugtáztam, hogy Louis aznap se mozdult ki. Már vagy egy hete semmi hír felőle - amit nem tudtam eldönteni, hogy jó-e vagy rossz, hisz ha láttam, az csak idegileg kicsinált, de ha meg nem volt róla friss, rögtön hiányzott. Ó, istenem, meg vagyok én áldva ezzel az emberrel!
- Oi Oi Oiii! – hallottam meg egy idegesítő hangot a TV-ből, mire megforgattam a szemem és lejjebb görgettem a közösségi oldalon. - Az én nevem Becca Dudley és itt vagyok ismét a legfrissebb sztárhírekkel!
- Na, erre befizetek... - motyogtam. Nem mintha kibaszottul innen tájékozódna manapság az ember lánya a kedvenc hírességéről, ha épp ahhoz van kedve. Nem mintha valóban tudná a média, mi is történik épp a sztárvilágban. Na, nem mintha a rajongóknak fikarcnyival is többsejtésük lenne ugyan erről. Hisz ők is csak azt látják, amit láttatnak velük. Se többet, se kevesebbet... - elhessegettem érdemtelen gondolataimat és tovább hallgattam a műsort, miközben átléptem Instagram-ra.
- Eddig nem látott fotókat posztolt apár: ilyen volt Sophie Turner és Joe Jonas Las Vegas-i lagzija. A Jonas Brothers énekese és a Game of Thrones sztárja még 2019 tavaszán házasodtak össze, a színésznő pedig évfordulójuk alkalmából posztolt az Instagram oldalára. – nem igazán foglalkoztam azzal, amit hallok. Szó esett még JustinBieber új hajáról és Kim Kardashian „magánéletéről" is (már amennyire azt magánnak lehet nevezni), majd jött a kedvenc témám. Persze csak ironikusan értve. – Louis Tomlinson eljegyezni készül kedvesét? – ezt hallva hangosan fölnevettem, majd unottan a képernyőre szegeztem tekintetemet. – Az angol énekes-dalszerző még 2017 februárjában kezdett újra randizgatni exbarátnőjével, Eleanor Calderrel és úgy tűnik, olyannyira komolyra fordult a kapcsolatuk, hogy már az eljegyzést tervezgetik, legalábbis néhány bennfentes állítása szerint.
- Micsoda megbízható bennfentesek lehetnek. – grimaszoltam, miközben lejjebb görgettem, tovább hallgatva a napiszart Louis-ról.
- Igaz, Louis és Eleanor nem sokszor mutatkoznak együtt, de a szikrákat minden egyes alkalommal érezni lehet a levegőben valahányszor előkerülnek. – magamban nevettem, miközben a fejemet ráztam, egyszerűen nem értettem, honnan szednek össze az emberek ennyi baromságot.
- Ezek szerint velem van a baj, csak mert én nem érzem. – szólaltam meg szórakozottan.
- A szerelmes gerlepár egyébként a múlt hónapban barátaik esküvőjén bukkantak fel, erről azonban csak néhány fotó került nyilvánosságra. – itt bevágtak egy pár képet róluk, de nem igazán keltette fel az érdeklődésemet, hiszen már láttam őket.
- Még szerencse, legalább nem volt min csámcsognotok... – gúnyolódtam a hírmondó csajon. Ezek ketten meg legalább annyira szerethetik egymást, mint amennyire én Louis kutyasétáltatója vagyok... Ja bocs, az Eleanor. – némán felnevettem gondolataimon, miközben szabad kezemmel a távirányító után kutattam, majd amint megtaláltam, kinyomtam a TV-t. Nem voltam hajlandó tovább hallgatni ezt a hazugságot.

***
hey! :)
nem tudom, mekkora népszerűsége lesz a sztorinak, mert ez nem egy tipikus 'minden második rész soft pornó' fanfiction, de azért remélem, lesz akinek elnyeri a tetszését. nem titkolom, nekem nagyon közel áll a szívemhez ez az írás, olyannyira, hogy eleinte közzé se akartam tenni, mert túl személyesnek gondoltam. éveken át "porosodott" a laptop-om 'dokumentumok' mappájában, mígnem egy nap megszületett bennem az elhatározás, hogy mégis kezdeni akarok ezzel a történettel valamit.
szóval itt van!
olvassátok sok-sok szeretettel és átérzéssel. <3
\louis' little shit\