Hi love ! ➳ l.t. ff.

54

106, 108, 110, ez lesz az - konstatáltam magamban megállva a fehér faajtó előtt. Belenéztem a telefonom elsötétült képernyőjébe és beletúrtam szélfútta tincseimbe, hogy valamivel rendezettebben álljanak, majd az egyik ujjbegyemmel kicsit megtapogattam a szemem alját, hogy megigazítsam elkenődött korrektoromat. Le se fogja szarni, minden, ami érdekelni fogja, hogy ott vagy vele - emlékeztettem magam, majd nagy levegőt véve bekopogtam az ajtón.
Nem telt bele, max. 10-15 másodpercbe és az ajtót kitárták előttem. Louis-t nem láttam sehol és ekkor megfordult a fejemben, hogy talán rossz helyre kopogtam, de amint beléptem a szobába és az ajtó becsukódott mögöttem, váratlanul egy forró ölelésben találtam magam. A szemeim elkerekedtek és egy pillanatra ledermedtem, ám mikor megcsapott az az ismerős illat, testem rögtön elernyedt a számára otthont jelentő karok szorításában.
- Végre! - súgta a fülembe, én pedig ekkor leejtettem a táskámat a vállamról és viszonoztam ölelését, miközben fél kézzel beletúrtam a hajába.
- Sajnálom, hogy megvárattalak. - feleltem és közben éreztem, amint szemeimbe könnyek gyűlnek a hirtelen rám törő boldogságtól. Úgy hiányzott!
- Ne viccelj, rád bármennyit megéri várni. - felelte kicsit elhúzódva tőlem és két keze közé véve az arcomat, nemes egyszerűséggel megcsókolt. Nem először történt meg, engem mégis váratlanul ért közvetlensége. - Te sírsz? - nézett mélyen a szemembe értetlenül, mire én az arcomhoz kaptam a kezemet, hogy letöröljem egy épp legördülő könnycseppemet.
- Úgy néz ki. - nyögtem ki elnevetve magam.
- De miért, édes? Mi történt? Bántott valaki? - bombázott a kérdéseivel, de én meg sem bírtam szólalni. Mindössze annyira voltam képes, hogy megrázzam a fejemet. - Gyere, vegyük ezt le! - lépett mögém, hogy lesegítse rólam a kabátomat, amit aztán a fogasra akasztott, én pedig lerúgtam a cipőmet a lábamról. - Menjünk be. - fogta meg a kezemet és maga után kezdett húzni, azt hiszem a nappaliba, de őszintén szólva, akkor még körül se néztem. Minden, amit tudtam azokban a percekben, hogy bárhova, úgy értem tényleg, akárhova, még a pokolba is követtem volna ezt a férfit, ha mindez azt jelentette volna, hogy foghatom a kezét a lefelé vezető úton.
Lou helyet foglalt a kanapén, én pedig már épp készültem volna leülni szorosan mellé, mikor a fejét kezdte ingatni. - Ne oda, ide! - húzott az ölébe, én pedig kérdés nélkül tettem, ahogy mondta, mintha mindez zsigerből jönne, mintha olyan magától értetődő lett volna, hogy az van, amit ő mond. Beültem szemből az ölébe, ő pedig átölelt engem. Egy szót nem bírtam volna kinyögni, a szívem szabályosan dübörgött, azt hittem ki fog ugrani a helyéről. - Hogy ver a szíved! - konstatálta meglepetten, majd elhúzódva, a bal mellem fölé helyezte a tenyerét, hogy jobban érezze. Szerintem mondanom sem kell, ezzel nem segített a helyzeten. - Most már megnyugodhatsz, itt vagy velem. - dobott meg egy lágy mosollyal, én pedig zavaromban elnevettem magam.
- Mintha ez így működe... - sóhajtottam, de végül viszonoztam a szívélyes gesztust és végigsimítottam enyhén borostás arcán, mire megszólalt:
- Ez kb. másfél hetes. Így okés? - érdeklődött. Jó érzéssel töltött el, hogy ennyire ad a véleményemre és figyelembe veszi, hogy jön be nekem a leginkább. Nem mintha frissen borotváltan nem vesztem volna meg érte, csak rám kellett volna néznie azokkal a gyönyörű kék szemeivel és már a térdemen lettem volna előtte.
- Több, mint okés. - biztosítottam. - Egyszer majd megborotválhatlak? - kérdeztem szórakozott arckifejezéssel, mire ő felvonta a szemöldökét. Ez egy teljesen random ötlet volt részemről. Mi a fasz van veled, Adeline? - már épp kezdtem volna lebaszni magamat gondolatban, mikor reflektált előbbi kérdésemre:
- Hát, ha ez minden vágyad. - forgatta meg a szemét. - Csak el ne vágd a nyakam a végén. - poénkodott.
- Előbb vágnám el a sajátom. - én viszont komolyan gondoltam.
- Ilyet még csak ne is mondj. - rázta a fejét rosszallóan, nekem pedig ekkor eszembe jutott valami.
- Szóval Lewis Thompson, mi? - kérdeztem grimaszolva, mire Lou a homlokát kezdte ráncolni. - Ennél nyilvánvalóbb álnevet nem találtál? - ekkor már leesett neki, mire is gondoltam.
- Olyan kellett, ami könnyen eszembe jut és ez hasonlított a nevemre. Tudod, hogy megy ez... - forgatta meg a szemét.
- Hát igen, aki sokat szív, annak elvész a memóriája. - ugrattam kuncogva.
- Ja, de érdekes módon az ízedre még mindig emlékszem a számban. - ezt hallva eltátottam a számat, mire rajta volt a sor, hogy elnevesse magát. Kicsit meglöktem a vállát, de el kellett ismernem, erősen vágott vissza. - Amúgy erről jut eszembe, nem vagy éhes? Csak mert én már azóta, hogy ideértem. - tette hozzá, én pedig kiszálltam az öléből, mert már kezdett kényelmetlen lenni a pozíció, amiben korábban voltunk. Viccesnek találtam, hogy az „ízemről a szájában" rögtön a kajára asszociált.
- De, nagyon. Ebédnek nem volt nevezhető, amit ma délután abszolváltam. - húztam el a számat az aznapi görögjoghurtos granolámra gondolva, miközben helyet foglaltam mellette törökülésben a kanapén. - Amúgy nem lett volna muszáj megvárnod.
- Az mégis milyen második randi lett volna? - vonta föl a szemöldökét, de időközben már az étlapot lapozgatta, amit a dohányzóasztalon talált.
- Miért, így milyen? - Louis erre rám emelte a tekintetét. - Úgy értem, össze vagyunk zárva egy hotelszobában két napon keresztül. - néztem rá elgondolkodva. Persze nem volt ellene kifogásom.
- Talán bánod? - kérdezte, pont ahogy sejtettem, de ekkor már ismét az étel kínálatot olvasta.
- Egyáltalán nem. Csak azt mondom, a randijaink amúgy is eléggé rendhagyónak. - reméltem, hogy nem ért engem félre.
- Ebben van valami. - ismerte el. - Szerintem én rendelek egy Carbonarat. - váltott témát, de lefogadom már azelőtt választott, hogy én odaértem volna. Egyébként a tészta nem hangzott rosszul.
- Van Bolognaijuk? - érdeklődtem, mire Louis bólintott.
- Elméletileg van. Azt ennél? - nézett rám kérdőn, én pedig egy pillanatra elvesztem tekintetében, így csak kis fáziskéséssel válaszoltam:
- Aha.
- Akkor megtennéd, hogy leadod a rendelésünket?

***

- Amúgy milyen volt az utad ide? - kérdezte Lou, miközben felcsavart a villájára egy adagot a tésztájából. Meglepően hamar kihozták a rendelésünk, kb. húsz percet kellett várnunk rá.
- Kicsit hosszú, de szerintem inkább csak amiatt, hogy lekéstem a vonatot. - húztam el a számat, bekapva egy falatot. Valami miatt nagyon finom volt az a Bolognai, de nem tudtam megállapítani, hogy a szakács volt ügyes vagy csak már nagyon éhes voltam. Éhesen meg alapból jobban esik a kaja, ez köztudott.
- Szerintem a repülést se fogod jobban szeretni. Azzal is csak a baszakodás van, főleg ha hosszú a sor a biztonsági ellenőrzésen vagy késik a gép. - rázta a fejét, gondoltam tapasztalatból beszél.
- Repülést? - néztem rá értetlenül. Hova repülnék?
- Majd ha jössz Londonba. Nyilván nem várom el, hogy 3-4 órákat vonatozz minden egyes alkalommal. - közölte, de nekem még mindig nem állt össze a kép. Vagy az is lehet, hogy csak nem akartam felfogni... - Miért mennék Londonba?
- Úgy érted, legközelebb Londonban leszünk? - kérdeztem meglepve, még enni is elfelejtettem a beszélgetés közben.
- Valószínűleg. - mikor látta, hogy a homlokomat ráncolom folytatta: - Nézd, az a helyzet, hogy nekem nem igazán férnek bele ezek a több óra kocsikázások és arra is rájöttem, hogy ez a hotelben találkozgatás sem a legpraktikusabb és legbiztonságosabb megoldás kettőnknek. - próbáltam értelmezni szavait, de valamiért nem igazán ment. - És ezt most ne úgy értsd, hogy nem érsz meg nekem ennyi utazást, szimplán egyszerűbb nekem felültetni téged egy repülőre, aztán összeszedni ha leszálltál, mint beszállni a kocsiba és levezetni 2-3 órát valahányszor találkozunk. - mindezt olyan magától értetődő hangsúllyal mondta, nekem pedig végre kezdett leesni, miről is van szó.
- Szóval azt mondod, legközelebb Londonban leszünk... nálad? - a szemeim elkerekedtek.
- Igen, persze csak ha nincs ellene kifogásod. - vonta föl a szemöldökét. Hogy is lett volna? - legszívesebben abban a pillanatban költöztem volna hozzá, de ezt persze neki nem mondtam.
- Dehogy. - ráztam a fejem, de azt hiszem kissé meg voltam szeppenve. Arról mondjuk fogalmam sem volt, miként fogom finanszírozni az utazásomat minden egyes alkalommal, mert már így is egy csomó félretett pénzem ment el vonatjegyre és biztos voltam benne, hogy a repjegy még drágább lesz. - Azt hiszem, ideje valami diákmeló után néznem. - nevettem fel.
- Miért? - nézett rám értetlenül. Persze, Louis Popsztár Tomlinsonnak nem voltak ilyen problémái. Mint később utána néztem, olyan 100.000 dollár lehetett a bevétele csak abban az évben, ami lássuk be, nem kevés pénz.
- Hát tudod, nem mindenki van úgy eleresztve anyagilag, mint te. - feleltem, mire elgondolkodott egy pillanatra.
- Nyilván nem úgy gondoltam, hogy te veszed a repjegyet. - grimaszolt, mire rajtam volt a sor, hogy felvonjam a szemöldökömet.
- Úgy érted... úgy érted megveszed nekem? - érdeklődtem halk hangon, meglepetten.
- Adeline, drágám, kérlek ne csinálj úgy, mintha azt a kaját, amit most eszel például, nem én állnám. - szorította orrnyergére az ujjait egy másodperc erejéig. - Vagy a taxit, amivel jöttél. Vagy azt, hogy itt alszol velem. - erősen érvelt, meg kellett hagyni. Nem is tudom, mire számítottam. Ebbe belegondolva csak bólintottam egyet, majd egyetértőn azt feleltem:
- Jogos.

***
na, mit szóltok? a mi kis adeline-unk legközelebb már egyenesen louis londoni otthonáig fog menni. hova nem jut el ez a leányzó anglia egy kis falujából? mi lesz a következő? amerika, haha? mi a véleményetek egyébként a részről, illetve mire számítotok ezzel a hétvégével kapcsolatban? írjátok meg kérlek! :)
/louis' little shit/