Hi love ! ➳ l.t. ff.

16

- Shh, próbállak feldolgozni. - Louis homloka ráncba futott össze, ahogy a szavak elhagyták a számat, de rögtön azután ki is simult és arckifejezése ellágyult.
- Ó, bocsánat, akkor nem zavarok. - könyökölt fel hirtelen és állát a tenyerén támasztotta meg. Ezt hallva én némán felnevettem, majd megráztam a fejem és ismét rá néztem. - Most mi az?! - kérdezte szórakozott hangon.
- Semmi, csak nem kell bocsánatot kérned, csak mert én ekkora életképtelen lúzer va... - nem várta meg, hogy befejezzem, nemes egyszerűséggel a szavamba vágott:
- Baszki, neked hihetetlenül aranyos hangod van! - szavaim a torkomra forrtak, a levegő bent rekedt a tüdőmben, azt hiszem egy pillanatra még a szívem is megállt. Louis csak mindentudón somolygott reakciómon, én pedig zavaromban torkot köszörültem, bár titkon talán abban reménykedtem, ettől majd képes leszek megszólalni. - Héj, minden oké, cica? - csak bámultam rá full bamba fejjel, próbáltam normálisan viselkedni, próbáltam csak néhány értelmes szót kinyögni:
- Nem hiszem. - hadartam, majd nyeltem egy nagyot. Kibaszott meleg volt. Úgy éreztem, felforr körülöttem a levegő.
- És mesélj, jobban vagy már? - felhúzott szemöldökkel meredtem rá, mire ő azonnal folytatta: - Mármint említetted, hogy beteg vagy, valami vírus vagy...
- Nem, azt hiszem csak megfáztam. Fogadj meg egy tanácsot, ha valaha is szakadó esőben akarnál sétálni menni, miközben odakint tizenkét fok van, nos, nem ajánlom. - ráztam a fejem, mire ő először fura fejet vágott, majd szórakozottan elvigyorodott.
- Kösz, majd észben tartom. - nem tudtam eldönteni, hogy kacsintott-e vagy csak tikkelt a szeme, de nem is igazán érdekelt melyik jelenséget láttam, az egész napot képes lettem volna eltölteni pusztán csak azzal, hogy bámulom őt, de tartottam tőle, hogy számára ez a program elég hamar unalmassá válna.
- De, ahogy hallom a hangodon, te is betegeskedsz. - folytattam a téma boncolgatását, csak, hogy ne álljon be kínos csend köztünk. Lou először csak egy homlokráncolással reagált, majd megszólalt:
- Nem, igazából kutya bajom. - nevetett fel zavartan. Kicsit felvontam a szemöldököm, de közben éreztem, hogy szám kiszárad, ahogy összeálltak a fejemben a dolgok.
- Akkor... neked ilyen az ébredés utáni hangod, mármint... mindig ilyen? - kérdeztem, de őszintén, köpni-nyelni nem tudtam.
- Minden bizonnyal, ezek szerint. - rántott vállat, de ezzel egy időben köhintett is egyet.
- Ne! Ne köszörüld, iszonyat szexi. - vigyorodtam el őszintén és attól tartok, el is pirultam, miközben arcát fürkésztem. Bókomra az enyémhez hasonló mimikával válaszolt, s csak ekkor jöttem rá, hogy már megint kibaszottul nagy áhítattal legeltethetem rajta szemeimet, mert mosolya még szélesebb lett.
Tulajdonképpen igen, ő is engem nézett, olyan volt mintha égkék tekintete röntgensugarakat szórna és átlátna testemen még így képernyőn keresztül is, mi több, egészen a lelkemig hatolna velük. És tudjátok, mi volt a legrosszabb az egészben? Hogy Louis pont olyan fejet vágott, pont úgy mosolygott, mintha teljesen tisztában lenne azzal, mire is gondolok éppen.
- Tudod... ha nem beszélsz, egy idő után elég kellemetlen lesz a szituáció. - mondta, én pedig egy hirtelen fejrázással észhez térítettem magam. Tekintetünk összekapcsolódott, tudtam, hogy igaza van, de úgy éreztem, a szám nincs szinkronban az agyammal és képtelen vagyok a beszédre.
- Sajnálom. Nézd el nekem, te vagy a mindenem és fogalmam sincs miért, de minden egyes pillantásodtól vagy szavadtól zavarba jövök és ez egyáltalán nem vall rám. - Lou szeme alatt ezt hallva nevetőráncok jelentek meg, majd bal kezével végigsimított homlokára lapult tincsein.
- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy ez idővel változni fog, amint hozzászoksz, hogy itt vagyok neked. - ajkaim elnyíltak mondata hallatán és bár lett volna mit mondanom, dacosan magamba fojtottam a szót. Nem akartam hozzászokni. Nem akartam belekényelmesedni ebbe vagy bebeszélni magamnak, hogy ő innentől kezdve személyesen is állandó része lesz az életemnek. Hogy is tehettem volna, hisz őszintén, az lett volna életem legnagyobb hazugsága, amit saját magamnak adtam be. - Ugye tudod, hogy én mindig itt leszek neked, ha szükséged van valakire? - szegezte nekem kérdését komolyan, mégis lágy hangon, én pedig éreztem, hogy a sírás kerülget. Hogy mondhatja ezt?! Hogy képes hamis állításokkal tömni a fejemet, mikor tudja, érte akár meg is halnék? Miért akar becsapni?! - egy szájösszeszorítás kíséretében lenyeltem az egészet és bólintottam egyet. Louis kicsit hátrébbhajolt az előlapi kamerájától és onnan kezdett fürkészni, majd nemes egyszerűséggel azt mondta:
- Ez nem volt túl meggyőző. - Átlát rajtam - állapítottam meg. - Ismeri az összes titkod, te idióta, jobban kiigazodik rajtad, mint a saját gondolatain, hát persze, hogy észreveszi, mikor hazudsz - korholtam le magam, majd végül sóhajtottam egyet.
- Ne haragudj, képtelen vagyok lenyelni ezt neked. - hajtottam le a fejemet elhúzva a számat.
- Nem gáz, elég, ha a farkamat lenyeled. - hirtelen felnéztem rá, de ő csak bámult engem full bamba pofával, miközben teljesen ártatlanul viselkedett. Na, jó, mondjátok, hogy tényleg kimondta és nem csak képzelődtem, mert különben azt hiszem, fontolóra kell vennem egy pszichiátriai látogatást. Kérlek, ugye, tényleg azt mondta?! - az ájulás kerülgetett. - Azt állítod, hogy hazudok neked? - szűkültek össze egyébként is apró szemei, miközben kérdőre vont.
- Nem feltétlen. - feleltem halkan az ujjaimat tördelve és még véletlenül sem kíséreltem volna meg a szemébe nézni. - Csak épp azt mondom, nem mondasz igazat.
- És mi a különbség a kettő között? - faggatott, mintha én tudnám rá a választ.
- Mondd meg te! - hosszú szempilláim alól felpillantottam rá, de ő csak elgondolkodva fürkészett engem, majd egy homlokráncolást követően annyiban hagyta a dolgot és azt mondta:
- Mint már mondtam, kedvellek. - mondandója vigyorgásra késztetett és szinte azonnal rávágtam:
- Én is téged! - ekkor szemkontaktus jött létre köztük, s végül az interakció egy őszinte mosollyal zárult, Louis részéről.
- De te nem csupán kedvelsz. - pimaszkodott szórakozott arckifejezéssel.
- Nem, tényleg nem. - adtam neki igazat mosolyogva, államat a tenyeremen megtámasztva. Tekintete teljességgel rabul ejtett, úgy éreztem, az ujjai közé csavart és nem szándékozik egyhamar elengedni, bár egyáltalán nem bántam, akkor legalábbis még nem.
- Szerelmes vagy? - kérdése annyira meglepett, hogy azt hittem nem leszek majd képes felelni, de pillantása gondolatban térdre kényszerített és addig kínzott, míg meg nem kapta kérdésére a választ.
- Határozottan. Megkérdőjelezhetetlenül. Őszintén. Őrülten és kibaszott mélyen. - ezt hallva, Louis egy féloldalas, szívdöglesztő mosolyra húzta a száját, és ugyan én ezt akkor még nem észleltem, de ajkai szélén, ott a csücsökben, ott rejtőzött a kisördög, aki már akkor azon morfondírozott, miként fogja darabokra törni a szívemet.

***
őszintén kíváncsi vagyok a véleményetekre ezzel a résszel kapcsolatban, mert nekem kicsit vegyesek az érzéseim. mit gondoltok arról, hogy néha egy-egy sorral előrevetítem a történéseket (gondolok itt olyanokra, mint pl. az utolsó mondat)? remélem sikerült feldobnom az estéteket! köszönöm, ha kommentelsz vagy vote-olsz! :)
/louis' little shit/