Hi love ! ➳ l.t. ff.

45

Másnap egy hangos csörömpölésre keltem, ami feltételeztem a folyosóról vagy a szomszéd lakosztályból jött. Halkan felnyögtem, ahogy körülnéztem, körülöttem mindenhol sötét volt, csupán egy vékonyka csíkban szűrődött be fény a hálóba az ablakon keresztül, ahol nem ért össze a két sötétítő függöny egymással. Átfordítottam a fejem a másik oldalra, hogy kiderítsem Lou is felébredt-e a zajra, de ekkor a szemöldököm a homlokom tetejéig szaladt. Csalódottan konstatáltam, hogy az ágy üres mellettem, Louis-nak csak hűlt helyét találtam. Felkaptam a fejemet és felkapcsoltam az éjjeli lámpát, hogy jobban lássak. Körülnézve rá kellett jönnöm, hogy semmi nincs már a szobában, ami Louis-hoz tartozott volna. Sem a levetett ruhái, sem a telefonja, amit előző este az éjjeliszekrényen hagyott, sem a cigis doboza... Még az öngyújtója se volt ott. A szívem majd' kiugrott a mellkasomból. A résnyire nyitott ajtót kezdtem bámulni, miközben fülelni kezdtem, akár egy kutya. Próbáltam bármi hang után kutatni odakintről, ami azt igazolja, hogy Lou ott van, de a lakosztályban csend honolt. Ugye nem? - nyeltem egy nagyot, szemeimet pedig elöntötték a könnyek. Nem mertem kikelni az ágyból, hogy kinézzek. Rettegtem: Mi van, ha elment?
Lassan kászálódtam ki a paplan alól, komótosan, azt remélve ezzel késleltethetem az elkerülhetetlent. Azt, hogy megbizonyosodjak a tényről, miszerint egyedül maradtam. Az ajtóhoz érve megragadtam a kilincset, majd rántottam egyet rajta. Félelmem beigazolódni látszott: a nappaliban nem volt senki. Ekkor a könnyeim már potyogtak, miközben erőtlenül a kanapéhoz sétáltam. Rögtön Lou hátizsákja után kezdtem kutatni a tekintetemmel, de az nem volt sehol. Ahogy a gitárja sem. A bejárat felé pillantottam. A kabátja eltűnt a fogasról a cipőjével együtt.
- Nem! - kiabáltam némán, mert egy hang se jött ki a torkomon. Az nem lehet... - berontottam a fürdőbe, de ekkor szinte már nem is láttam, a könnyek elhomályosították a látásomat. Nem volt ott sem a fogkeféje, sem a parfümje, még a tusfürdője sem. - A picsába!! - vágtam be magam mögött az ajtót, ami egy hangos csattanás kíséretében csapódott a helyére. Meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfába, mert úgy remegtem, akár a nyárfalevél. Erőtlenül csúsztam végig a kemény faajtó mentén egyenesen a fürdő hideg kövére. Még csak el sem köszönt tőlem. Még ennyire sem méltatott... - a mellkasom sajgott, a szívem ki akart szakadni a helyéről. Hirtelen olyan üres volt az a lakosztály nélküle. Vagy megőrültem volna? - ezen a ponton már azt is kezdtem megkérdőjelezni, hogy Louis valaha ott járt. Hogy valaha beszéltünk. Hogy valaha ölelt engem. Hogy valaha megérintett ott, ahol a legérzékenyebb voltam. Hogy valaha a karjaiba zárt, miközben elnyomott minket az álom. Az egyetlen dolog, ami maradék épelméjűségemet bizonyította a pólója volt, ami azóta rajtam volt, hogy visszavettem magamra előző este, mielőtt elaludtunk volna, mert fáztam. Micsoda szerencse... Ha ez nem lenne, biztosan kiugranék az ötödikről! - gondoltam magamban.
Idejét sem tudom, mikor sikerült összekaparnom magam a padlóról. A mosdóhoz sétáltam, hogy megmossam az arcomat. A tükörbe nézve egy megtört, kisírt szemű lány nézett vissza rám. Mesés... Ki gondolta volna, hogy így indul ez a nap? - kentem magamra egy réteg fényvédőt, majd elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Nem szándékoztam ott maradni egy perccel sem tovább. Képtelen voltam rá. Gyorsan bevágtam mindent a neszeszerembe, majd összeszedve a ruháimat a lakosztály különböző pontjairól, mindent beraktam a táskámba. Magamra rángattam a farmerem, de még arra sem vettem a fáradtságot, hogy átvegyem a pólómat. Amúgy is kételkedtem benne, hogy valaha le fogom venni Louis pólóját magamról. A telefonomat a farzsebembe csúsztattam, a lakosztály kulcskártyáit felkaptam a dohányzóasztalról és az ajtóhoz siettem. Beleléptem a cipőbe és miután magamra kaptam a kabátomat, a vállamra vettem a hátizsákomat. Kemény három perc alatt elkészültem. Ilyen se volt még, cserébe úgy néztem ki, mint a mosottszar, de nem érdekelt. Lenyomtam a kilincset és már épp kiléptem volna az ajtón, mikor eszembe jutott valami.
- A telefontöltő! - visszasiettem a hálószobába, hiszen tudtam, hol hagytam. Kihúztam az adaptert az éjjeliszekrény fölötti konnektorból, majd még utoljára leültem az ágyra. Végigsimítottam a lepedőn, ott ahol ő feküdt korábban és kezembe véve a párnáját az arcomhoz emeltem és mélyen beleszippantottam. Az könnyű pamutanyag szinte teljesen átvette az illatát. Éreztem, amint a szemimet ismét elöntik a könnyek. Nem szabad tovább itt maradnom! - szinte ordítottam magammal gondolatban. Hirtelen felpattantam az ágyról és kisiettem a lakosztályból. A folyosó végéhez érve megnyomtam a lift hívógombját, de végül nem vártam meg, hogy felérjen hozzám, inkább a lépcső mellett döntöttem és áldottam az eget, hogy egy árva lélekkel sem futottam össze az utam (vagy sokkal inkább menekülésem) során. A hallba érve rögtön a recepcióhoz mentem és szinte lerohanva az egyik szabadon ácsorgó recepciós egyikét, köszönés nélkül annyit mondtam:
- Szeretnék kicsekkolni! - a kulcskártyákat a pult mögött álló, szőke hajú lány elé csúsztattam.
- Á, Miss Darling! Kellemesen telt a nálunk töltött idő? - érdeklődött illedelmesen, nekem viszont cseppet sem volt idegzetem a jópofizáshoz.
- Csodásan. Siethetnénk? - néztem rá könyörgő tekintettel, mire a lány, aki nagyjából a húszas évei végén járhatott rögtön bólintott egyet. Gépelni kezdett valamit az előtte lévő klaviatúrán és a képernyőt kezdte vizslatni. A szemközti falon lévő órára pillantottam, miközben a körmöm hegyével türelmetlenül kopogni kezdtem a kemény fapulton. Még viszonylag korán volt, tíz perccel múlt kilenc. Azon gondolkoztam, Lou vajon mikor távozhatott.
- Ha jól látom az úr, aki önhöz érkezett tegnap este már rendezett mindent, csak egy aláírásra lesz szükség. - közölte kedvesen. Hála istennek! - azért titkon reméltem, hogy nem nekem kell állnom a kis légyottunkat, mert akkor lássuk be, maradhattam volna takarítani úgy egy hétig. A recepciós lány kattintgatott párat az egérrel és kinyomtatott valami papírt, amit aztán egy toll kíséretében elém tolt. Meg sem néztem mi van ráírva, csak alá firkantottam a nevemet pár helyen, ott ahol mutatta.
- Megvolnánk! Reméljük hamarosan viszont látjuk! További szép napot! - mosolygott rám, de mire a mondat végére ért már ott sem voltam.
- Viszont! - azzal pedig kirontottam a bejárati ajtón és futólépésben elindultam Manchester vasútállomása felé.

***

- Nem fér a fejembe, hogy voltál képes csak úgy felszívódni, szó nélkül?! - a pultnak támaszkodva, a fejemet fogva ültem a konyhában, miközben anya agymosását hallgattam már vagy húsz perce arról, hogy miért volt abszolút felelőtlenség tőlem ellógni az iskolából anélkül, hogy szóltam volna neki. Nyilván nem volt elég bajom alapból is, még kellett ez a nyakamra, rögtön ahogy hazaértem, anya konkrétan letámadott ezzel. - Szóhoz sem jutottam, mikor Mrs. Barker felhívott, hogy megkérdezze, miért nem vagy iskolában! Félbe kellett hagynom miattad az üzleti utamat! Mégis mire számítottál?! Hogy nem derül ki? - kérdezte magából kikelve. Ilyenkor bezzeg tudja játszani a felelősségteljes szülőt, az nem számít hogy az év háromnegyedében nincs is otthon és nagy ívben baszik a fejemre! - de ebbe inkább akkor nem mentem bele, minél hamarabb szabadulni akartam tőle.
- Mondtam már, hogy sajnálom. - ismételtem magam, már vagy harmadjára, esküszöm kezdtem úgy érezni magam, mint egy papagáj.
- Igen, ezt már hallottam egy párszor, de válaszokat még valahogy nem sikerült kapnom! Hol voltál? - szegezte nekem a kérdést, amire már történetesen megvolt a tökéletes válaszom.
- Maggie-vel. - zártam rövidre, vállat rántva.
- Ne hazudj nekem! Mag iskolásban volt tegnap is és ma is, felhívtam őt, miután nem vetted föl nekem a telefont kb. tizedjére sem. - A picsába! Na, most légy okos, Adeline!
- Igen, mert véletlenül „Ne zavarjanak" módban maradt, mondtam már. - tértem ki ravaszul az eredeti kérdés elől és így legalább nem kellett hazudtam neki, mivel tényleg ez történt. Máskülönben nyilván felvettem volna neki a telefont, ha látom, hogy hív, hisz nem hiányzott nekem, hogy ekkora balhé legyen otthon... Bár tudtam, hogy ezzel nem úsztam meg a választ, csak próbáltam időt nyerni magamnak, hogy kitaláljak valami hihető dolgot arról, hogy mégis hol töltöttem az elmúlt másfél napot és legfőképpen kivel. Nyilván az igazat nem mondhattam.
- Rendben, tegyük fel, ezt még el is hiszem neked, de a kérdésemre még mindig nem válaszoltál. Hol voltál? - nézett rám várakozásteljesen anya, nekem pedig azt hiszem, kicsit megesett rajta a szívem kételyekkel teli arckifejezése láttán. Valószínűleg nagyon aggódott értem...
- Egy palinál. Manchesterben. - feleltem, anélkül, hogy megneveztem volna az illetőt. Anya szemei hirtelen elkerekedtek, szerintem kellően hihető voltam. Persze, hiszen az igazat mondtam.
- De mégis...
- Match-eltünk a Tinder-en. Úgy két évvel idősebb nálam. A Manchesteri Egyetemen tanul szociológiát. - ezen a ponton csak úgy ömlött belőlem a hazugság és tudom, nem éppen szép dolog tőlem, de még büszke is voltam magamra. Úgy értem, ki ne vett volna be egy ilyen mesét? Látszólag anya köpni-nyelni nem tudott, biztosra vettem, hogy nyert ügyem van: elhitte.
- Adeline... - kezdte, de én ekkor ismét a szavába vágtam.
- Már tizennyolc múltam anya, ez nem olyan nagy dolog. - forgattam meg a szememet. - Mehetek végre? - érdeklődtem felállva a pulttól.
- Nem bánom, de ezután két hét szobafogság. Suli után egyenesen hazajössz és itthon is maradsz a seggeden. - közölte szigorúan, én pedig igyekeztem nem elnevetni magam, miközben a lépcső felé vettem az irányt. Vicces volt tizennyolc évesen, életemben először szobafogságot kapni... Ezt nem gondolhatja komolyan.
- És mégis ki fogja ellenőrizni, hogy otthon vagyok-e? Te a Liverpool-i irodaházból? - kérdeztem szórakozottan, miközben felkaptam a földről a táskámat és a fejemet rázva a szobám felé indultam. Amúgy sem terveztem sehova menni, kevesebb mint egy hónap volt az érettségiig, tanulnom kellett. A lépcsőről még hallottam, amint anya szitkozódik valamit a konyhában, de ezzel már nem sokat foglalkoztam utána. Hát igen, talán nem most kellene elkezdeni gyereket nevelni!

***
ugyan ez egy "louis mentes" rész lett, de szerintem voltak benne izgalmak! mi a véleményetek róla, hogy lou csak így szó nélkül lelépett? meglepett titeket, hogy így ért véget az első találkozásuk vagy azért számítani lehetett rá, hogy lesz valami bonyodalom? írjátok meg nekem kommentben, valamint ha tetszett nektek a rész, kérlek jelezzétek valahogy felém! <3 kitartást a kövi héthez! :)
/louis' little shit/