Hi love ! ➳ l.t. ff.

48

A manchesteri kiruccanásom utáni hétvége meglehetősen nyugodtan telt otthon. Lou-val ugyan kevesebbet beszéltem, mint korábban és bár nem mondom, hogy nem hiányzott, most az egyszer nem bántam, mert így legalább tudtam fókuszálni a tanulásra. Nehezen ugyan, de sikerült rávennem magam, hogy elkezdjek készülni a közelgő érettségire, így az azt követő napok nagyrészt korábbi évek feladatsorainak töltögetésével teltek.
A következő hét nehezen indult, mert a suli történései nem kötöttek le kellően ahhoz, hogy ne járjon folyton Louis-n az agyam, kedden pedig már igencsak kezdett úrrá lenni rajtam a melankólia, főleg miután megláttam a friss fotókat róla és Eleanorról, amint kézen fogva romantikáznak London egyik parkjában a kutyáikat sétáltatva. Persze, nem ért teljesen váratlanul a dolog, mivel Lou előző nap szólt nekem róla, mikor felhívott úton haza Doncaster-ből, mégis rosszul esett látni őket együtt, ezt nem tudtam letagadni.
- Levágattam a hajam, láttad? - érdeklődött Louis az esti telefonbeszélgetésünk alkalmával, miközben én az ágyamon ültem törökülésben és egy kék golyóstollal játszottam, ami azért volt a kezem ügyében, mivel épp tanulás közben csörrent meg a telefonom.
- Aha, láttam. - feleltem halkan.
- Mondtam Krys-nek, hogy ne vágjon túl sokat belőle... - nem kellett látnom hozzá, hogy tudjam, épp elhúzza a száját. Igen, a képeken feltűnt, hogy valamivel rövidebb a haja. - Neked hogy tetszik? - érdeklődött kíváncsi hangnemben.
- Határozottan jó lett, de ha engem kérdezel, minél több haj van a fejeden, annál jobb. - vallottam be őszintén. Meg mertem tenni, hisz korábban már említette, hogy bírja bennem a szókimondóságomat. Lou válasza erre egy halk kuncogás volt.
- Rendben, szóval, borosta, hosszú haj, mi volt még? Lassan már jegyzetelni fogok. - poénkodott, mire halkan felnevettem, de csak, hogy ne legyen észrevehető, mennyire nem vagyok ott fejben. Valahogy a vele való beszélgetés nem csillapította a hiányát és teljesen kikészített a tudat, hogy nem tudom, mikor láthatom őt ismét.
- Fanszőrzet. - bukott ki belőlem meggondolatlanul, mire csak megforgattam a szememet.
- Fanszőrzet?! - hangja vagy egy oktávval magasabban csengett a meglepettségtől. - Ez valami fétis nálad? Minél több a szőr rajtam, annál jobban bejövök neked? - faggatott, én meg már a fejemet fogtam közben. Kellett nekem megszólalni...
- Bár így lenne. - azzal ráhajtottam az előttem heverő, addig nyitva lévő füzetemet a tollamra, amivel korábban játszottam. Az igazság ennél persze jóval egyszerűbb volt.
- Ezt meg hogy értsem? - kérdezte és viselkedéséből nekem az jött le, hogy a külön töltött idő őt korántsem viseli meg annyira, mint engem. Miért is viselné? Louis kibaszott elfoglalt ember, csak te vagy akkora életképtelen, hogy nem tudsz másra fókuszálni rajta kívül - osztottam ki magam gondolatban, mintha ez bármit is segítene. Úgy tűnt, kifejezetten jó kedve van és nem tudtam nem arra gondolni, hogy ennek esetleg El az oka.
- Tudod, hogy mindenhogy tetszel. - feleltem grimaszolva.
- Nyilván, de talán néha csak nem árt figyelembe venni, hogy tetszik az ember jobban a másiknak. - kicsinált, mert tudtam, hogy ennek a mondatnak most jól kéne esnie nekem, mert mindez azt jelentette, hogy ad a véleményemre, én mégis hihetetlenül feszült voltam.
- Szerintem először inkább magadnak próbálj meg tetszeni. - csúszott ki a számon, amit abban a pillanatban meg is bántam.
- Aucs! - reagált Lou és én rögtön tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem.
- Ne haragudj, nem úgy értettem. - hajtottam le a fejemet, és közben éreztem, hogy a szemeimet elöntik a könnyek. Nem akartam bántani őt. Az utolsó dolog volt, amit szerettem volna, hogy neki fájdalmat okozzak. Louis száját egy halk sóhaj hagyta el.
- Miért érzem azt, hogy valami nem okés nálad? - érdeklődött. Nyilván Louis nem volt hülye, rögtön érzékelte, hogy nem úgy viselkedtem vele, mint általában, ez is azt igazolta, hogy rendkívül jó megfigyelő.
- Nem tudom... Talán, mert valami nem okés nálam. - hangom megremegett a mondat végén, bár nem akartam érzékeltetni vele, hogy a sírás kerülget. A legkevésbé sem szerettem volna a hülyeségeimmel traktálni, mikor valószínűsítettem, megvan a saját baja.
- És elmondod, mi bánt? - érdeklődött lágy hangon. Hangszínéből érződött, hogy valóban érdekli, mi van velem, de én nem akartam önző lenni. Legalábbis akkoriban azt hittem azzal, hogy a saját szükségleteimet helyezem előtérbe vele szemben, önző vagyok. Nyilván ennek a felfogásnak tudat alatt az érzelmileg és/vagy fizikálisan elérhetetlen szüleim által szerzett gyerekkori traumáimhoz volt köze.
- M-mm... - ráztam a fejem, miközben a mutatóujjam oldalával megtöröltem a szemem alját.
- És miért? - hangja várakozásteljesen csengett. Hálás voltam, amiért ekkora türelemmel áll hozzám.
- Faszság az egész. - feleltem halk hangon, de tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni. Éreztem. - Semmiség.
- Nem hinném, hogy semmiség lenne, ha egyszer ennyire megvisel. - mit mondhattam volna? Hogy képtelen vagyok egy napot is nélküled eltölteni? Hogy nem tudok nélküled levegőt venni és normálisan funkcionálni? Csak ültem ott síri csendben, miközben idegesen a pólóm alját csavargattam, azt várva, hogy a szituáció magától rendeződjön. Lövésem sincs, hogy várhattam ezt anélkül, hogy kommunikáltam volna vele. - Ha nem mondod el, nem tudok segíteni. - tette hozzá.
- Amúgy sem tudnál. - vágtam rá és rögtön tudtam, hogy nem a megfelelő hangnemet ütöttem meg.
- Adeline, kérlek, ne kelljen könyörögnöm, rendkívül hosszú napom volt... - hallatszott, hogy kezd a tűréshatára végéhez közeledni, ami csak még nyomasztóbbá tette számomra a helyzetet. Gyerünk Adeline, a kommunikáció a kulcs, ezt te is tudod! - bíztattam magam, bár igencsak nehezemre esett erről beszélni vele.
- Hiányzol. - nyögtem ki és azt hiszem, ebben minden benne volt, amit akkor tudnia kellett. Lou felsóhajtott a válaszom hallatán.
- Te is nekem, babe, de ez ellen most nem tudok mit tenni, sajnos. Amint az időm engedi, az első dolgom lesz szobát foglalni és találkozni veled, most viszont eléggé szanaszét vagyok. Ezerfelé kéne lennem egyszerre, ott az új album, a turné dolgai nem haladnak úgy, ahogy kellene, és... - nem vártam meg, hogy befejezze, nemes egyszerűséggel a szavába vágtam. Nem volt szükség a kifogásokra, tudtam, hogy megy ez.
- Amúgy sem várom el, hogy megoldd ezt. - mondtam, de mikor feltűnt, hogy ez ismét kissé bunkón hangozhatott, folytattam: - Bőven elég, ha meghallgatsz és itt vagy nekem... Mármint virtuálisan, úgy értem. Tudom, hogy nem tudnánk most találkozni. - hangom halk volt, szinte csak valami suttogás.
- Ígérem, azon leszek, hogy megkönnyítsem neked ezt az egészet. - valami azt súgta, Louis átérzi azt, hogy min megyek keresztül, azt viszont nem értettem, hogy mégis hogy lehetséges ez? Honnan tudja? - éreztem, ahogy szavai egyszerre eufórikus és nyugtató hatással vannak rám, akár a heroin, amit a világ egyik legaddiktívabb drogjaként tartottak számon az érzés miatt, amit kölcsönöz. Én persze sose próbáltam, de őszintén, így hogy itt volt nekem Lou, nem is akartam. Feltételeztem ő kb. hasonló hatással lehet rám, mintha belőném magam, ha nem még jobbal. A hátamra fekve elterültem az ágyon és behunytam a szemeimet. Vettem egy mély levegőt, miközben újrajátszottam gondolatban előző szavait. Tudtam, hogy nem kellene ezt csinálnom, tudtam, hogy ennek hatalmas pofára esés lesz a vége, de akkor nem számított. Minden, ami érdekelt, hogy enyhítsek a fájdalmamon, amit a hiánya okozott.
- Köszönöm... - suttogtam magam elé, még mindig csukott szemmel, miközben próbáltam mélyeket lélegezni, hogy elkerüljek egy lehetséges pánikrohamot, jobb félni, mint megijedni alapon.
- Mit szólnál, ha játszanék neked valamit?

***
bocsi, a függővégért és tudom, hogy ez most egy rövidebb rész lett, de nem akartam tovább húzni a frissítést, mert szeretnék haladni a sztorival (ne értsetek félre, van hozzá egy csomó ötletem és érzem, ahogy napról-napra jobban hozzánő a szívemhez ez a történet és remélem ezzel ti is így vagytok, szóval nyugalom, még nagyon messze van a vége). szeretitek egyébként az ilyen beszélgetős részeket is, amikben nincs annyi történés? higgyétek el, nyomós okom van rá, hogy néha ilyeneket is írok, azt a célt szolgálja, hogy jobban elmélyítsem a főszereplők kapcsolatát és talán nektek is segít kicsit közelebb kerülni hozzájuk. hálás vagyok minden interakcióért és ha valamilyen módon tudtomra adjátok, ha tetszett a rész! <3 a hétvége felé hozom a kövit! :)
/louis' little shit/