Hi love ! ➳ l.t. ff.

3

Csak ültem az ágyamon összegörnyedve, körülölelve lábaimat, miközben hallgattam a falióra szinte néma kattogását és számoltam a perceket, órákat. Előre-hátra dülöngéltem a zene ritmusára, ami halkan szólt a laptopom hangszórójából és közben erőtlen hangon énekeltem magamnak, hátha attól megnyugszom:
- ... if it all goes wrong, darlin' just hold on. – suttogtam magam elé meredve és hagytam, hogy néhány könnycsepp végiggördüljön az arcomon. A „Just Hold On" egyik zongora verzióját hallgattam, ami lassú volt és nincs rajta énekhang. Kibaszottul hiányzott. Nem, ez nem olyas valami volt, amiről szívesen beszéltem volna embereknek. Ez a hiányérzet volt a legnagyobb problémám és bár tudom, vannak olyanok, akik éheznek és otthontalanok, vannak lányok, akiket a saját apjuk ad el, hadd erőszakolják meg őket és vannak katonák, akik azzal a tudattal utaznak a világ másik végére, hogy talán most utoljára látták a családjukat, de olyan érzés volt, mintha ezeknek az embereknek a fájdalmát, mind én cipelném. Tudom, önző dolog volt ezt gondolni, de nem tehettem róla.
Mintha csak egy égi sugallat lett volna, úgy pillantottam az éjjeliszekrényem felé, amin ott pihent egy tiszta papír és a kedvenc feketén író tollam. Egy levél? Talán nem is lenne olyan rossz ötlet kiírni magamból az érzéseimet. Max nem küldöm el neki. Mi bajom lehet tőle? - gondoltam. A lap és az írószer után nyúltam, majd a könyvespolcomhoz sétáltam és levettem róla egy kemény borítású könyvet.
- Michaelangelo teljes életműve? Megteszi. – rántottam vállat, majd visszaültem az ágyamra. Érezze is magát megtisztelve Michaelangelo, amiért a műalkotásain írom a levelem Louis Tomlinsonnak. Na, nem mintha elküldeném... Kétlem, hogy jót tenne a lelkivilágának, ha ilyeneket olvasna.
Kisimítgattam a lap szélét, mert kicsit gyűrött volt, majd rátettem a könyvre és írni kezdtem.

„Kedves Louis,
Ez egyike lesz azon leveleknek, amiket nem fogok elküldeni neked. Nem azért, mert nem tartozik rád, hanem mert úgy gondolom, van neked elég problémád e nélkül is, nem szeretnélek még a saját faszságaimmal is terhelni.„

Nem ez volt az első ilyen levelem. Ezek a levelek, csak azért íródtak, mert nekem jól esett megírni őket, Louis-nak semmi haszna nem lett volna belőle, ha megkapja őket, ezért is maradtak nálam.

„Kimerültem. Érzelmileg és fizikailag egyaránt. Azt hittem, minden rendben, de már nem vagyok biztos benne. Képtelen vagyok józanul gondolkodni. Várok egy kibaszott csodára, ami valamiért nem jön, sosem jön. El kéne engednem téged. Muszáj, mert különben belebetegszem a fájdalomba. A kibaszott rögeszmém vagy. Vajon pszichiátrián kezelik az ilyesmit? Tudnának segíteni rajtam vagy az őrültek ilyenek maradnak? Csak mert képtelen vagyok kiverni téged a fejemből és ez kezd nagyon súlyos lenni. Olyan keskeny a határ az imádat és a megszállottság között. Olyan kicseszettül keskeny. És úgy érzem, én épp ezen a vékony cérnán táncolok. Miért vagy ilyen messze, hm? Miért vagy ilyen kibaszott elérhetetlen?"

Bár akkor legalább épp a UK-ben volt. Még mindig jobb, mintha LA-ben baszta volna a rezet, hisz a leveleimet a londoni címére küldtem. Pff, mintha olvasná őket...

„Én csak... próbálom elképzelni. Annyira erősen próbálom elképzelni, milyen lehet megölelni téged. Vajon érezném az illatodat? Vajon olyan szorosan ölelnél, hogy miközben a karjaid közt lennék, érezném a szívverésed vagy épp hogy csak hozzám érnél? Gyengéd lennél, mintha épp egy porcelánbabát tartanál közel magadhoz, ami bármelyik pillanatban összetörhet, akár egyetlen érintéstől is? Hagynád, hogy a nyakadba fúrjam az arcomat vagy rögtön elhúzódnál? Sokáig tartana vagy csak pár röpke másodpercig? Mondanál is valamit vagy csak síri csöndben álldogálnánk, akár két fadarab? Én azt hiszem, nem mondanék semmit. Nem tudnám, hol kezdjem, így inkább csöndben maradnék. Kár, hogy sosem fogom megtudni. Lehet azt suttognád „minden rendben lesz", csak, hogy megnyugtass és én lehet hinnék is neked, annak ellenére, hogy tudnám, semmi sem lesz rendben. Nem zavarna, ha nem mondanál igazat, ahogy az sem, ha sose látnálak viszont többé. Miért nem vagy képes rám szánni az életedből öt percet? Olyan sok idő lenne ez? Olyan kibaszott megerőltető? Túl sokat kérek?? Vajon épp olyan érzés lenne neked engem ölelni, mint a többieket? Nem éreznél valami... valami többet? Valami... különlegesebbet?"

Alig írtam tele az oldalt, de úgy döntöttem, nem folytatom tovább. Többek között azért, mert konkrétan nem láttam a könnyeimtől. Ez egy nagyon rossz ötlet volt - gondolhattam volna, hogy jobb, ha magamban tartom. Hangosan zokogtam, már tizenegy is elmúlt és ideje lett volna fürdeni menni. Erőt akartam venni magamon és felkelni, de nem ment, a testem összerándult a fájdalomtól, magzat pózban feküdtem, miközben magamhoz beszéltem.
- Mi lesz már, Louis, gyere... - suttogtam és a félhomályban hófehér faajtómra pillantottam. – Mindjárt belép... - pislogtam nagyokat, bár szemeim már fájtak a rengeteg sírástól. – Mindjárt. – motyogtam bizakodón, annak ellenére, hogy tudtam, senki sem fog jönni. A némán ketyegő faliórámra pillantottam, ami tizenegy óra, tíz percet mutatott. Szememmel követtem a másodpercmutatót, ami már majdnem elérte a tizenkettest. – Három, kettő, egy... - még egy utolsó pillantást vetettem az ajtóra, mielőtt tizenegy óra, tizenegykor szorosan behunytam a szemeimet és átöleltem felhúzott lábaimat. – Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek. – hirtelen összerezzentem a hatalmas dörrenésre, ami odakintről jött. Ideért a vihar... - konstatáltam. Körbepillantottam a majdnem teljesen sötétbe burkolózott szobán és elkeseredve vettem tudomásul, hogy még mindig nincs itt senki rajtam kívül. Mit csinálok rosszul, baszki?
Erőtlenül nyújtottam ki a kezem az éjjeliszekrényem fiókja felé és amint elértem, ki is húztam az. Belenyúltam, tapogatóztam egy ideig, mígnem megtaláltam azt, amit kerestem. Visszalöktem a fiókot, majd jobban szemügyre vettem a kis gyógyszeres üvegcsét, melynek tartalmát talán februárban használtam utoljára. Rázogattam kicsit, azt számoltam, mennyi van még benne, hányszor menekülhetek még így el, a problémáim elől? Kivettem egy szemet. 0,5 alprazolám* kellemesen megnyugtatott volna, talán még álmos is lettem volna tőle, de amint bevenni készültem felvillant a telefonom képernyője. Oda tekintettem. Biztos voltam benne, hogy csak egy újabb Twitter értesítés, semmi fontos... nem lehetett fontosabb annál, hogy csillapítsam fájdalmamat. Nyeltem egyet, majd visszapillantottam a tenyeremben pihenő tablettára, hogy majd most megteszem. De mi van, ha Louis posztolt valamit? - jutott eszembe. Behunytam a szemem, sóhajtottam egyet, majd az iPhone-omért nyúltam. A képernyőre pillantottam, mely még mindig meg nem nyitott értesítéseimet mutatta és hirtelen úgy éreztem, megáll bennem az ütő. Teljesen ledermedtem. Nem akartam hinni a szememnek.

„louist91 sent you a message"

- Lehetetlen. – suttogtam a kis kiírást fürkészve. Újra és újra végigolvastam a rövid felhasználónevet, hogy minden betűje stimmel-e, de nem találtam semmi eltérést. Ez nem egy fan acc volt. Pár másodpercre behunytam a szemem és megráztam a fejemet. Biztos voltam benne, hogy csak az elmém szórakozik velem.
Ismét a telefonomra pillantottam, de ekkorra a képernyőről már csak a végtelen feketeség köszönt vissza rám.
- Csak beképzelted. – motyogtam magamnak. – Mondtam én, hogy pszichiátrián a helyed. Hol máshol lenne, mikor úgy kapkodod a Frontin-t minden bajodra, mint a cukrot? - de ebben a pillanatban ismét érkezett egy értesítés. A telefonom jelezte, hogy Twitteren bekövetett egy „@louisbadass69" felhasználónevű emberke. Nem foglalkoztam vele. Csak arra az olvasatlan insta üzenetre tudtam koncentrálni, amit egy bizonyos „louist91" küldött, aki ha nem tévedtem - már pedig kizártnak tartottam, hogy tévedjek ilyen téren -, Louis volt. Bár kezdtem azt hinni, hogy itt már semmi sem biztos. Még mindig ott volt a rövidke szöveg. Nem, nem képzelgek... Remegve rátettem a hüvelykujjam iPhone-om középső gombjárt, mire a telefon az ujjlenyomat olvasónak köszönhetően feloldódott. Rányomtam a kis Instagram ikonra, aminek a jobb sarkában ott volt a kis egyes a piros köröcskében, jelezve, hogy tényleg küldött nekem valaki valamit. Az üzenetekhez mentem és láttam, hogy Louis van legfelül. Persze, mindig Louis volt fölül tekintve, hogy napi szinten írtam neki privátban, de azt az üzenetet, ami a neve alatt volt, nem én írtam. Vettem egy mély levegőt, de az oxigén csak szaggatottan jutott be a tüdőmbe. Attól tartottam valamiféle pánikrohamom lesz. Remegő kézzel nyitottam meg a beszélgetésünket és ekkor megláttam. Ott volt. Megkérdőjelezhetetlenül. A kis körben Louis profilképe, mellette pedig egy rövidke üzenet:

Today 11:12 p.m.

louist91: Szia szerelmem !

*a Frontin és a Xanax hatóanyaga, nyugtató, szorongásoldó

***
tudom, ez a rész kicsit depresszívre sikerült, de nyugalom, nem ilyen lesz az egész sztori, csak hagyjatok időt neki.
ha tetszett, kérlek add tudtomra valamilyen módon, sokat jelent nekem, akár egy komment, akár egy csillag. :)
köszi, ha elolvastad!
\louis' little shit\