I fell in love with you... My fault...

O N E

☀️Csütörtök, 11:00☀️
Az élet mindig felkínál egy második esélyt. Ezt úgy hívják H O L NA P.

Új nap, új lehetőség. Ennek a híve vagyok.
Sziasztok. A nevem Angel Rose Worell. Csak Angel. 16 éves vagyok, nemsokára 17. Ennek örömére elmondhatom, hogy a szülinapomat egy idegen városban fogom tölteni. Igen, költözünk. Épp a repülőn ülünk anyával és apával, hamarosan landolunk. Addig is elmesélem milyen volt az életem eddig.

Van egy bátyám, Jackson Dean Worell. Ő egyetemista és Bostonban él. Tipikus "lányok álma", nem is kell mondanom. Nagyon szeretem, hiszen mégiscsak a testvérem, de sosem voltunk olyan közel egymáshoz. El voltam nyomva mellette. Tudjátok ő az a  jó tanuló, jó sportoló. De mióta elköltözött arany életem van. Nem mondom, hogy nem hiányzik, mert akkor hazudnék, de megvagyok nélküle is. Anyáékkal sokáig felhőtlen volt a viszonyunk, nagyjából mindent megosztottam velük, hiszen megértettek. De az eset óta már nem. Ezt mindjárt elmesélem. Apa a munkája miatt rengeteget utazott és utazik is, így anyával több időt töltöttem. Mostanra ez megváltozott. Anya elkíséri apát. Sokat vagyok egyedül de jól van ez így. Igaz utálom, mert félek.

Kicsit belemennék a dolgokba. Eddig egy nagy házban éltünk, egy nem túl jó környéken. Mivel anya úgy döntött, hogy inkább apával járja a világot, mintsem itt maradna velem, egy jobb helyre költözünk, ahol majd nem félek egyedül lenni. Kifejtem ezt is; egy hűvös decemberi napon történt az, hogy anyáék először utaztak el ketten. Már a bátyám is rég Bostonban tanult, így egyedül voltam otthon. Este volt, sorozatot néztem és hangokat hallottam. Nem foglalkoztam vele, ugyanis azt gondoltam, hogy csak a háttérből szól. Egy idő után egyre jobban idegesített, hogy mi lehet az, hiszen az emeleten, zárt ajtóval nem hallottam tisztán. Ekkor követtem el életem legnagyobb vagy inkább leghülyébb hibáját; lementem. Maradnom kellett volna de nem gondoltam át mit teszek vagy mit nem. Csak cselekedtem. Utólag visszagondolva nem kellett volna. Megláttam a betörőket és ők is engem. Futottam volna fel de meglőttek. A golyó áthatolt a felkaromon és fájdalmamban a lépcső tetején összerogytam. A két rabló megmenekült és elvittek mindent. Inkább úgy mondom mindent ami drága volt. Nehezen, de felmentem és hívtam a rendőröket, mentőket. Kis idő után meg is érkeztek, elmondtam nekik mindent amit tudtam, utána kezdtem rosszul lenni. Ránéztem a karomra és a látványa elborzasztott. Szólásra nyitottam a szám de utána elsötétült minden és nem emlékszem semmire.

Már a kórházban ébredtem. Azt gondoltam lesz ott valaki aki várja, hogy felkelek, akit érdekel mi van velem. Akkor nem volt velem senki. Egyedül vészeltem át a kórházban 2 hetet, de sokat segítettek az ápolók és az orvosok. Utána hazaengedtek.
Ezek után anyáékkal nem beszéltem, tudták mi történt, haza is jöttek, de én nem voltam hajlandó velük szóba állni. Megbántottak azzal, hogy nem jöttek hozzám akkor, amikor az eset megtörtént. Mert bármi történhetett volna. Bármi.

És vissza a jelenbe. Landolunk...