I fell in love with you... My fault...

T H I R T Y FOUR

Egész éjjel fent voltam, mert Dylan rengeteget sírt. Ennyire felzaklatta őt az, ami a parkban történt, holott semmi rosszat nem mondtam. Reggel nem mentem suliba, hiszen 10 körül kelt fel. Mivel nem voltam még nála, nem tudom mit merre és hogyan találok. Így inkább az ágyban maradtam és vártam, hogy feltápászkodjon.
A fejét fogta és a szemét dörzsölte, míg fel nem ébredt annyira, hogy észlelje a jelenlétem. Rámnézett és óriásit sóhajtott. Percekig meg sem szólalt, így én akartam megtörni a csendet, viszont megelőzött.

-Miért vagyok itt? Sőt te miért vagy itt? Tulajdonképpen mit keresünk itt?-állt fel az ágyról és a komódjához lépett és kiszedett belőle egy dobozt, abból pedig egy fehér pirulát. Kikerekedett szemekkel néztem, de nagyot sóhajtva megszólalt.-Fájdalomcsillapító.

-Jó. Hát hol is kezdjem...

-Az elején.-vágott közbe, mire egy gyilkos pillantással jutalmaztam.

-Miután eljöttem a parkból, én találkoztam Mandy-vel, aztán hazamentem és aggódtam érted, mert zaklatott voltál mikor otthagytalak...-a takaró szélét piszkálgattam és lesütöttem a szemem.-Este elaludtam, de berontottál és halálra rémültem. Elkezdtél kiabálni, de semmit nem értettem, mert rohadt részeg voltál. Nagy nehezen sikerült a saját szobádba tolni, aztán ott őrjöngtél tovább. Szóltam Justin-nak, hogy segítsen hazahozni, mielőtt apa meghallja. Vagy anya.-zavarodtam össze.-Szóval mikor ideértünk lefeküdtél, aztán nehezen megittál egy pohár vizet és kidőltél. Justin-nal összevesztünk azon, hogy ki maradjon itt veled. Végül hazaküldtem, mert majdnem elaludt. Én pedig egész éjjel fent voltam, figyeltelek.-fejeztem be, majd félve pillantottam fel rá. Nem tudtam, hogy mi lesz a következő lépése. Talán begurul, vagy csak bólint és elküld?
Vagy itthagy és elmegy messze? Távol tőlem?! Itthagy és lehet, hogy nem jön vissza? Mit fogok csinálni nélküle? Hiányozni fog. Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Ettől a sok gondolkodástól felrobbantam. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, viszont a remegés még nem kezdődött el. A levegő, mintha eltűnt volna a szobából. Az ablak felé fordultam, vagyis fordultam volna, ha tudtam volna merre van. A könnyeimtől mindent elmosódva láttam, de mikor végre elcsászkáltam odáig, a remegés és a pánik úrrá lett rajtam.

Két kart éreztem a derekamon, mire ijedten odakaptam a kezem. Dylan erősen tartott, amiért hálás voltam, hiszen nem tudtam melyik pillanatban esek össze. Semmit nem tudtam. Dylan kivezetett a kertbe és a hintaágyra ült, engem pedig az ölébe húzott. Apró csókokkal hintette be az arcom, ettől megnyugodtam. Már az érintésétől is le tudok nyugodni, de ez még többet segített. És az, hogy éreztem a finom illatát, megbabonázott.

-Köszönöm.-súgtam, szinte elhaló hangon.

-Én köszönöm. Hülye voltam.-mondta, én pedig megpróbáltam kisöpörni a szeméből a belelógó hajtincseket. Ebben nagyban akadályozott a még mindig remegő kezem. Amint ezt Dylan észlelte, azonnal megfogta őket és puszit nyomott rájuk. Összekulcsolta ujjainkat, majd a mellkasára dőltem és szinte azonnal elnyomott az álom.

~Dylan szemszöge~

Angel sírva és remegve aludt el rajtam. Még egy darabig kint ültem vele, viszont muszáj volt lefektetnem. Bevittem a szobámba és az ágyamra helyeztem. Betakartam és körbenéztem a helyiségben. Most láttam csak, hogy a szörnyis mamuszában jött át hozzám az éjjel. Halkan felkuncogtam, hiszen aranyosnak találtam.
Pár percbe beletelt mire rájöttem, hogy ő rakhatott rendet itt bent. Semmim nem maradt, mivel mindent összetörtem vagy téptem. Kivéve egy dolgot.
Anyával a közös képünk még mindig a keretben volt, érintetlenül. A komódom közepén díszelgett a nő, akit szerettem. A másik pedig az ágyamban aludt. Mióta anya meghalt, sosem éreztem szeretetet emberek iránt. A fiúkon kívül, persze. És szeretetet sem kaptam, viszont ez változott. Amikor Angel foglalkozik velem, a világon én vagyok a legboldogabb.