I fell in love with you... My fault...

T H I R T Y NINE

~Dylan szemszöge~

Mikor Angel felrohant, rögtön utána akartam menni, viszont az apja nem engedte. Öt percig bírtam még nélküle, úgy, hogy tudom, hogy rosszul érzi magát. Felpattantam és hiába hallottam Joseph kiabálását, az ajtójáig meg sem álltam. Nem hallgatóztam, távol álljon tőlem, mégis megütötte minden egyes szó a fülem. Hogy miért? Egyszerű. Angel kiabált és az anyja sem volt túl halk.

-Te egy nagyon nehéz eset vagy. Ryan szimpatikusabb volt. Mondd csak, Dylan tudja enyhíteni a rohamaidat?-alig ismerem a nőt, de szinte láttam magam előtt Margaret arckifejezését, miközben magyarázott.

-Igen, képzeld el, erre nem csak Ryan képes. Sőt, Dylan egy pillantásától vagy érintésétől meg tudok nyugodni. Ryan-nek ehhez rengeteg idő kellett. Amúgy is örülhetsz, mert Dylan biztosan elmegy, ha senki nem képes segíteni. Nem tudhatod mindig, hogy mi a jó nekem. Tudom, hogy próbálsz segíteni ezügyben, de köszönöm szépen megvagyok tanácsok nélkül is. És most kérlek, nagyon szépen kérlek had legyek egyedül.-Angel szavai megmelengették a szívem, pedig ilyen nem sokszor történik. Nem volt időm csöpögni, hiszen épphogy kimondta, az anyja jelent meg az ajtón kívűl, majd mélyen a szemembe nézett.
Sokáig álltam a tekintetét, mire azon kaptam Margaret-et, hogy már nem az íriszeimben kutat, hanem a szana-szét vert arcomat fürkészi.

-Dylan, had mondjak el valamit.-kezdte el, én pedig majdnem szívrohamot kapva hangjától, próbáltam megállni a lábaimon.
-Ha megbántod a lányomat, én magam hívom fel apádat, hogy vigyen el Koreába és vissza se engedjen.

-Ez az utolsó dolog, amitől félnie kell. Ne aggódjon, nem bántom meg és ne is örüljön, mert nem megyek sehová. Sem egy hét múlva, sem egy hónap múlva, sem azután, sem soha.-mosolyogtam tettetett kedvességgel, holott tudtam, hogy látja a kamu mosolyom.

-Tudom. Angel nagyon szeret téged. Biztos lehetsz abban, hogy nem hagyja, hogy elvigyenek.-végigsimított a vállamon és otthagyott a gondolataimmal. Kedvességétől eléggé meglepődtem, de nem volt időm ezen gondolkodni. A világon most éreztem magam a legjobban. Hiába tudtam, hogy az életem darabokban fog heverni jövő hét szombattól, csak az számított nekem, hogy Angel szeret. A falnak dőlve vigyorogtam magamban, nem is hallottam, hogy Troy és Justin a lépcső tetején állva nevetnek. Gondolhatjátok, hogy rajtam.

-Mi a faszt néztek?-rájuk néztem és összevontam a szemöldököm. Persze, hogy úgy tettek, mint akik nem is vihogtak.

-Semmit Dylan. Semmit, nyugi.-csillapított Troy.

-Ne nyugtatgass!-szóltam rá élesen, pedig nem is voltam ideges. Bár ha rajtam nevetnek eléggé be tudok gurulni.

-Ja haver. Ezt inkább ne.-nézett értetlenül Justin Troy-ra, aki csak megrántotta a vállát.-De ha megkérdezhetem, miért örülsz ennyire magadnak?-kuncogása hallhatóvá vált, hiszen bármennyire is idegesítettek fel, a mosolyom levakarhatatlanná vált. Válaszomra várva összenéztek és felém sétáltak.

-Megkérdezheted, de nem fogom elmondani.-kacsintottam rájuk és benyitottam az én egyetlen, gyönyörű barátnőmhöz.

-De Dylan, minket érdekel!-arcukra csuktam az ajtót, és visszakiabáltam;

-Nem érek rátok.-vetettem véget a "beszélgetésünknek" a fiúkkal, mert amire vágytam, az egyedül a kiváncsi, illetve értetlen tekintetű Angel volt. A szerelmem.