I fell in love with you... My fault...

N I N E T E E N

Nem mondott semmit, miután elmeséltem neki. Csak ültünk egymás mellett.

-Akkor... én most szerintem.. megyek is.-felálltam és a szörnyis mamuszomba léptem. Dylan is felállt. Utánam sétált, de nem álltam meg. Lenyomtam a kilincset és magam felé kezdtem húzni, de mielőtt egy lépést tehettem volna visszalökte az ajtót és nekinyomott. A pillangóim ismét életre keltek. Nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Meglepődtem. Egy mozdulattal a derekam után nyúlt és ölelni kezdett.
Visszaöleltem.

Feszült volt a légkör. Kezdtek erősödni az érzéseim. Persze ezt még nem nevezném szerelemnek, de tetszik...

-Dylan én..

-Shh. Ne most.-még mindig ott álltunk. Ölelkezve és értelmetlen érzésekkel magunkban. Fejemet a mellkasába nyomtam.

-Jó illatod van.-suttogtam, mire elnevette magát egészen halkan.-Megyek lefekszem.

-Azt itt is lehet.-húzódott el egy kicsit. Még mindig a derekamat fogta.

-Dylan!-mellkasára helyeztem a kezem és eltoltam.-Nem vagyok jól. Megfáztam. Szeretnék aludni, ha már nem mentem suliba.-a földet kezdtem nézni.

-Tudom. Az én hibám... annyira bűntudatom van, amiért Jessicát vittem helyetted. Hagytam, hogy egyedül sétálj a hidegben. Esőben. Nem akartam.-újra megölelt.

-Dylan nem a te hibád. De azt nem tagadom, hogy rosszul esett...-a második mondatomat halkan mondtam. Reméltem, hogy nem hallja meg.

-Van még itthon valaki rajtunk kívűl?-kérdezte felvont szemöldökkel.

-Nem tudok róla. Miért?-értetlenkedtem.

-Te is hallod?-eltávolodott.

-Igen. Maradj itt, én lemegyek.-parancsoltam.

Kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. Még visszanéztem a fiúra és bólintottam. Becsuktam, majd a lépcsőn leérve megpillantottam anyát. Na most lesz annyi nekem.

-Anya. Hogyhogy itthon vagy?-mosolyogtam rá idegesen.

-Hát hamarabb hazaértünk. Remélem örülsz. De te hogyhogy itthon vagy?-homlokát ráncolva figyelte minden mozdulatom. Ahogy idegesen egyik lábamról a másikra állok, és ahogy a hajamat piszkálom.

-Hát tudod beteg lettem. Vagyis azt hiszem. Tegnap lázam volt és fáj a torkom illetve a fejem.-odasétáltam a kanapéhoz és leültem.-Nem jössz beszélgetni?

-De megyek. Orvosnál voltál?-ült le mellém.

-Nem, de írtam neki.-kerestem a telefonom és az e-mailt, amiben leírtam a panaszaim.-Elküldte az igazolást! Ugye nem baj, hogy nem voltam suliban?

-Nem dehogy. Ha beteg vagy, akkor ne is menj.

Beszélgettünk egy csomó mindenről. Milyen volt az utazás meg hasonlók.

~Dylan szemszöge~

Írtam a fiúknak, hogy véletlenül se jöjjenek haza, max Justin, mert Angel anyja itthon van. Hallottam, ahogy sok családi szarságról beszélnek.

-És mikor mész vissza? Vagy miért jöttél?-Angel ideges volt.

-Ma este. Csak muszáj volt számlákért visszajönnöm.

-Ja. Azt hittem már nem mész.-gondolom nagyon megkönnyebbült, hiszen nehéz lett volna eltitkolni mindent.

-De sajnos vissza kell utaznom. Beszéltem Ryannel.

-Tessék? Vagyis mit mondott?

-Mondta, hogy meglátogat. Elkérte a címet. Ez a fiú, még mindig szeret téged.-ki az a Ryan? És mi az, hogy még mindig szereti??!?

-Anyaa. Hagyjuk már. Volt már itt. Tegnap.-akkor ő. Az a szánalmas gyerek aki a szemével dugta meg Angelt.

-És örültél?-nevetgélt a nő.

-Igen.-nem erre a válaszra számítottam.-Hiányzik. Vagyis már csak hiányzott. Nem akarok távkapcsolatot.-az előbb rohadt jól megvoltunk. Most meg azt mondja még mindig szereti. Automatikusan ökölbe szorítottam a kezem. De nem akartam zajt csapni. Türtőztettem magam.

-Pedig megpróbálhatnátok. Olyan elválaszthatatlanok voltatok. Hiányzik a régi szerelmes Angel.-rossz volt hallani ezt a beszélgetést.

-Anya az az Angel már nincs.-fogadni mernék, hogy most megforgatta a szemét vagy a körmeit piszkálja.

-De akkor is rossz külön látni tőle. Nem hiszem el, hogy nem hiányzik. Minden nap együtt voltatok, együtt aludtatok. Konkrétan a nap 24 órájában egymás közelében kellett, hogy legyetek. Hová tűnt ez mind?-szomorúan sóhajtott a nő. Már nem sokáig bírtam.

-Beszélhetnénk másról? Ryan a múlt. Nem is akarok róla hallani. Örültem, hogy itt volt, de csak felforgatja a mostani életem.

-Jó. Megértem. Most el kell mennem az irodába. Szerintem már haza sem jövök. Egyedül hagylak.

-Jó anya. Szia.

-Szia Angel.

Miután hallottam, hogy elköszönnek visszamentem a szobámba. Nem akartam, hogy tudja, hogy hallgatóztam. Letörtem. A lány, aki hosszú idők után megtetszett, még mindig szerelmes az exébe.
Angel belépett az ajtón. Becsukta azt és nekidőlt. Nagyokat sóhajtott.

-Mit mondott?-kérdeztem, mint aki nem tud semmit.

-Jajj Dylan ne játszd a hülyét, kérlek. Hallottam mikor becsuktad az ajtót.-keresztbe fonta karjait a melle alatt.

-Bocs, de muszáj volt. És ha nem anyád az?-idegesen a hajamba túrtam. Az arcát fürkésztem.

-De tudtad, hogy ő az. Utána visszajöhettél volna.-lehajtotta a fejét, majd lassan nézett vissza rám.-Nem akartam, hogy halld...-a hangja olyan volt, mint aki sírni készül.

-De hallottam!-csattantam fel.-Akkor ő volt Ryan. Az exed. Király.-az államon végigsimítottam, majd hátat fordítva az ablakhoz léptem.-Szereted még?

-Tessék?-félve kérdezett vissza.

-Szereted még őt?-kicsit hangosabbra vettem. Nem akartam megijeszteni, mégis úgy érzem sikerült.

-Dylan... én nem. Már nem. De mit mondhattam volna anyámnak? Az egész család odavolt érte. Anyámnak fia helyett fia volt. Miután a bátyám Bostonba ment, Ryan egyre többet járt hozzánk. Anya nem akarta elengedni egyetemre a tesómat. De ő elment és anya ezen teljesen kiakadt. Ryan egy tökéletes ember volt arra, hogy úgy törődjön vele, mint a fiával, aki otthagyott engem és mindenkit. Ryan is anyjaként tekintett a nőre, mert neki nem volt.-még mindig nem fordultam felé.

-Miért nem beszéltél róla? Miért nem mondtad el, ott a parkban? Miért hagytad, hogy így érezzek? Hogy féltékeny legyek. Hogy leigyam magam, mert nem tudtam ki az a fiú, akit ennyire közel engedsz magadhoz.-ököllel az ablakpárkányba ütöttem egyet. Ideges voltam. Magamra, Angelre, az anyjára és Ryanre.

-Ne haragudj rám.-szinte már könyörgött, és sírt. Nem akartam, hogy hibásnak érezze magát.
Felé fordultam és közelítettem.

-Nem a te hibád.-magamhoz húztam és átöleltem. Nem akartam elengedni. A nyakába fúrtam a fejem.

-Dylan én nem tudtam, hogy így érzel-szipogott a mellkasomon.-, hogy beszélnem kellett volna róla. Ő az első szerelmem. Nehéz volt, de már túlléptem rajta.-eltolt magától és a szemembe nézett.-Ne haragudj!

-Nem haragszom.-közelebb húztam magamhoz, és megtörtént. Megcsókoltam. Gyengéden és félve, de visszacsókolt. Bár ez a perc nem csak egy percig tartott volna. Elhúzódott, de nem nézett rám. Láttam, hogy elpirul. Újra ölelni kezdett.

-Mondanom kell valamit.-suttogtam a fülébe.

-Jajj.. akarom hallani?-kérdezte félve.

-Nem biztos. De azért elmondom!

-Jólvan.. ha muszáj.

-Nem árt tudnod róla.