I fell in love with you... My fault...

S E V E N

Gondoljátok le tudtam őket rázni? Hát nem, nem így történt. Mögöttem jöttek és ahogy gyorsítottam ők is. Közben persze piszkálódtak de ignoráltam mindegyiket.
Nem találtam a termet és erre pont jók voltak. Ha rossz irányba fordultam, rám szóltak. Egy dolog, amiért köszönettel tartozom. Másért nem.
Beértünk órára, igaz öt perc csúszással de ott voltunk.

Cole gyilkos pillantásokat küldött felénk ahogy megérkeztünk. Mielőtt leültem mellé, köszöntünk a tanárnak és elnézést kértünk a késésért.

-Szóval amint mondtam, szeretnék kérni négy embert, aki szívesen részt vesz ezen a pályázaton. A jegyektől eltekintve. Annyi a lényeg, hogy kedvetek legyen hozzá. Ezzel lehet a jegyeteken javítani, hiszen 200%-osnak írom be. Potya jegy, gyerekek!-Mrs. Gibson valami biológiához kapcsolódó pályázatról hadovált, de a mellettem ülő fiú nem hagyta, hogy figyeljek.

-Tehát jót pisiltél?-keresztbe fonta karjait és hátradőlt a széken. Rám sem nézett, de valami baja van azt látom.

-Nem, odáig nem jutottam el! A fiúk...-nem hagyta, hogy befejezzem.

-Ja igen. A fiúk. Tudom mi volt. Jessica tett róla, hogy mindenki tudjon róla.-idegesen a hajába túrt. Semmiféle figyelmet nem szentelt nekem...

-Várj mi?-csattantam fel, majd a székemet hátralökve felálltam és értelmetlenül, magyarázatra várva kerestem Cole tekintetét. Még csak rám sem néz. Kemény egy napja ismerjük egymást, de ő inkább hisz a pletyká...

-Na de Miss Worell! Kérem! Az a beszélgetés ott nem várhat?-nézett rám értetlenül a tanárnő.
És az a gond, hogy nem csak ő. Minden egyes szempár engem figyelt. Megint bepánikoltam.. ahogy megláttam, hogy mindenki csak bámul, magam elé meredtem és hevesebben vettem a levegőt. A kezeim úgy remegtek, akár a kocsonya. Borzasztóan és kellemetlenül éreztem magam ebben a helyzetben.

Lassú mozdulattal nyúltam a táskámért. A többi cuccom, ami a padon maradt nem érdekelt. Csak el akartam tűnni.
A sírás határán voltam. A könnyek csak úgy gyülekeztek és a légzésem egyre csak fokozódott. Nem bírtam tovább... Utat engedtem a könnyeimnek és kirohantam. Minden magyarázat nélkül otthagytam a tanárnőt. Semmi nem érdekelt csak az, hogy lelépjek.

A mosdóba igyekeztem és a földre rogytam. Nem volt erőm abbahagyni a sírást, így jobbnak láttam csak hagyni és zokogtam tovább.
Keserves hangomra az egyik fülkéből kilépett egy szőke hajú, rózsaszín színekben pompázó lány. Gyorsan elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy bárki így lásson. Már rutinból csinálom ezt. Utáltam, hogy ez velem történik és minden ilyen helyzetben rám jön, de mindig vártam mikor múlik el. De ez csak egyre rosszabb.
Megcsapott valamiféle epres parfümillat, melyet kellemesen szívtam be. Nem sokáig, ugyanis még mindig levegőért kell kapkodnom. De felnéztem és a lánnyal találtam szembe magam. Gyönyörű és tökéletes...
Átölelt én pedig hozzá bújtam. Nagyon jól esett a törődése, ugyanis nem is ismer. Bár nem sokat enyhített a tüneteimen egy kicsit mégis jobban éreztem magam.

-Én.. köszönöm...-halkan szóltam, talán nem is hallotta.

-Ugyan! Szívesen tettem!-őszinte mosolyt láttam rajta. Megnyugodtam egy kicsit, majd csengettek. A lány ki is ment.
Én is így tettem, viszont nem kellett volna.
Ahogy kitettem a lábam, megláttam Colet és egy másik fiút verekedni. Nem voltam biztos benne, hogy az akire gondolok. Mindenki körül állta őket így nem sok esély volt rá, hogy lássak bármit is. De megpróbáltam.
Jézusom... Dylan és Cole az. Nem lehet. Mit csinált ez a szerencsétlen mikor ez az első napja? Atya ég...
Átverekedtem magam a tömegen és figyeltem mi is zajlik. Dylan jóval erősebb és ez látszik is rajta. A méreg a szemében csak hab volt a tortán. Viszont ahogy elnézem ő sem néz ki túl jól. Persze fiúk. Egyből elborul az agyuk még egy kis hülyeség miatt is.
Elkezdtem szédülni és levert a víz. Megrázó volt ennyi vért látni egy helyen... nem bírtam.
Az elmélkedésemet megzavarta az, hogy már nem Cole volt alul, hanem a másik idióta... istenem, hogy meg lettem áldva. Pedig még csak négy napja élek itt.
Eltört a mécses. Akkorát kapott Dylan, hogy nekem is fájt nézni. Colera most nagyon haragszom...

-Elég lesz fiúk! Hagyjátok abba!-kiabáltam nekik annyi erővel amennyi maradt...

-Dylan! Tényleg elég. Gyere!-Troy azonnal leszedte a barátját Coleról.

-Troy hagyj!-olyan hangnemben szólt, hogy ijedtemben megremegtem... Otthagyott mindenkit de én utána mentem. Cole most nem érdekel. Csalódtam benne.
Utolértem és remegő kezeimmel az övéért nyúltam. Teljesen meg volt feszülve. Magam után húztam a közelben lévő szekrényemhez, ahonnan kivettem pár dolgot, majd a fiúmosdóba ráncigáltam. Ellenkezett persze, de kit érdekel. Egyikünk sincs jó állapotban, ezért minden egyes próbálkozását csak egy szúrós tekintettel jutalmaztam. A könnyeim még mindig folytak az arcomon de ez van. Elfogadtam.

Beérve a mosdóba elengedtem Dylant, hátha innen már nem akar elmenni. Nekilöktem a kézmosóknak és előhalásztam a szekrényemből kivett fertőtlenítőt és a vattát.
Amúgy nehogy azt higgyétek, hogy olyan biztos vagyok magamban, csak próbálok határozott lenni. Úgy tűnik igényli...
A fiú minden egyes mozdulatomat követte de nem foglalkoztam vele. Leengedtem a kapucniját és félrekotortam fekete haját. Még mindig rohadtul remegtem...

-Bazdmeg.-ma nem vagyok formában. Nehéz ilyen kezekkel bármit is csinálni.

-Ne beszélj így!-ahogy ezt kimondta, összeráncolta homlokát és elnézett. Muszáj voltam visszafordítani a fejét mert így nem értem el. Így is másfél fejjel magasabb volt.

-Lehetnél együttműködőbb ha már segíteni jöttem!-rivalltam rá, mert ideges voltam. Igen, mert felidegesített. De persze ellenkezett tovább.-Hát jó, akkor itt hagyom ezeket oldd meg.-indultam volna de visszarántott. Ez valami rohadt szar szokás. Minden fiú ezt csinálja?! Mindegy, folytattam, ahol abbahagytam. Jajj a kezeim úgy remegnek még mindig-Csípni fog.

-Leszarom.-hát jó, hozzáérintettem a vattát a bőréhez.-Sssz...

-Én mondtam!-persze végülis fiú. Mit vártam...

Végeztünk pár perc után. Én már otthagytam volna de Dylan megint visszarántott.

-Engedj! Kész van, me-mehetsz te is..-elvesztem a kék szemeiben. Megfogta a kezeimet és azokat nézte hosszú perceken keresztül.

-Angel nyugi. A kezeid... Te jól vagy?-és ekkor döbbentem rá, hogy látott mindent. Mindent, amit nem kellett volna.