I fell in love with you... My fault...

F I F T Y EIGHT

Reggel egyedül ébredtem, ami meglepett, hiszen ha együtt alszunk megvárja míg felkelek, vagy fordítva. Ezúttal ez nem így volt. Mozgolódást hallottam lent, így egy gyors átöltözés után le is mentem.

Mindenki a kanapén telefonozott, még Cathrine is, nyilván Troy közelében, pontosabban az ölében, közben beszélgettek, kivéve Dylan.

-Jó reggelt!-köszöntem hangosan, majd mindannyian visszaköszöntek. Már tettem volna fel a kérdést, hogy merre van a barátom, de tudták mire gondolok, így választ is kaptam.

-Passz. Együtt jöttünk le, de kiviharzott.-ismét érdeklődni akartam, hogy hívták-e, de ezt is előre tudták.

-Igen, próbáltuk hívni, csakhogy a telefonja a konyhában csörgött.-tájékoztatott Justin.

-Aha. Ez érdekes. Mindegy, biztos nemsokára jön.-legyintettem, bár kicsit sem éreztem úgy, hogy ez mindegy lenne.

Eltelt pár óra, mire megelégeltem a várakozást és inkább rendbe szedtem magam és elmentem kávézni. Igen, egyedül. Egyik srác sem akart jönni, Cat sem így maradtam magamnak. Az utcán lesétálva rengetegen jöttek-mentek, ami nem megszokott ebben a kora tavaszi, még hideg időben, ráadásul vasárnap.
A gondolataim cikáztak ide-oda, de természetesen mindig egy személyhez kanyarodtak vissza. Arra a megállapításra jutottam, hogy Dylan nincs jól, valami történt. Nem szokott csak így eltűnni egy fél napra és ez aggaszt.

A könnyeimmel küzdve léptem be a hangulatos kávézóba, majd a szokásos italomat ki is kértem. Hamarosan megérkezett, így a gondolataimba merülve kortyolgattam. Nem vagyok jól, ha ő sincs jól. És akkor sem, ha nem tudom mi van vele. Neki nem volt elég ennyi távolság? Vagy mi történt, ami miatt ezt csinálja? Legalább annyit írhatott volna, hogy majd valamikor érkezik, de semmi.

Volt egy olyan érzésem, hogy a nap folyamán még veszekedni fogunk. Nem tudom miért, vagy mi miatt, de biztosan tudtam. Amikor pedig betettem a házba a lábam, telefonált. Biccentett felém a fejével, amire csak egy szemöldökfelhúzással tudtam reagálni. Sem egy puszi vagy egy ölelés, esetleg egy mosoly. Fejbiccentés. Az szép.
Mit sem törődve ezzel, felmentem a szobámba és elővettem a rég nem látott gitáromat és egy szép dallamot kezdtem pengetni, ami épp a fejemben volt.

-Nagyon szép, mi ez?-mosolygott az ajtóban Troy.

-Még én magam sem tudom.-húztam el a szám.

-Folytasd nyugodtan. Mintha itt sem lennék!-mosolygott bíztatóan és helyet foglalt mellettem. Eljátszottam amit az előbb és sikerült hozzátettem egy apró részt, ami Troy-nak is bejött. Viszont miközben ezt vitattuk Dylan berontott, de a telefonja még mindig a fülén heverészett.

-Leteszem. Nem érdekel a véleményed, így nem is akarlak tovább hallgatni. Szia.-aztán ledobta az ágyamra.

-Mi az haver?-tette fel előttem a kérdést.

-Minden jó.-idegesen a hajába túrt és rám sem nézett, mintha nem lettem volna a szobában.

-Troy, később folytathatjuk?-néztem a fiúra sokatmondóan. Bólintott egyet és kiment.
-Dylan minden rendben?-végigsimítottam a karján, de egy lépést hátrált.

-Igen, miért kérdezed?-vonta meg a vállait, de ideges volt. Ezt nem tudtam hova tenni.

-Mert látom, hogy van valami. Ma reggel felszívódtál és egész nap telefonálgatsz. Feszült vagy és távolságtartó. Csodálkozol, hogy megkérdezem?-hitetlenül sóhajtottam egyet. Azon voltam, hogy ráhagyom, de amikor kimondta azt, ami eléggé fájt, akkor nem tudtam.

-Nem tudtam, hogy kötelező mindent elmondanom, ami velem van.-levágta magát az ágyamra és elfeküdt. Mégcsak rám sem nézett.

-Dylan hallod magad ilyenkor? A barátnőd vagyok, nem csak egy a sok régi ribanc közül. Vagy mégis?-fordultam felé.