I fell in love with you... My fault...

F O U R T Y SEVEN

~Angel szemszöge~

Kora reggel, miután felébredtem, kinyitottam a szemem, de azonnal vissza is kellett csuknom, hiszen az erős fény eléggé bántotta. A tegnapi buli nem úgy alakult, ahogy terveztem, hiszen úgy berúgtam, mint még soha. Az emlékek sorban kezdték ellepni a fejemet, majd mikor Dylan-re vezettem a tekintetem, elszégyelltem magam. Nem kellett volna felmennem. Hogy ezt hogyan magyarázom ki...
Felültem az ágyon és megint megnéztem Dylan-t. Olyan édesen aludt, de beszélnem kell vele. Illetve nem aludhat egész nap, mivel délután indul. Nem akarom...
Lassan és óvatosan az ágyékára ültem, de ezt hamar meguntam, mert nem kelt fel. Cirógatni kezdtem a kezét, a karját, a vállait, majd a nyakára apró csókokat leheltem. Morgott egyet és láttam, hogy ébren van, de nem nyitotta ki a szemét. Először a füle mögé, majd az arcára adtam csókot, végül a szája sarkába pusziltam nem is egyszer. Élesen beszívta a levegőt, majd gyorsabban is kezdte venni azt.

-Csókolj már meg!-résnyire nyitotta a szemeit, majd a hajába túrt.

-Hogy mondod?-leszálltam róla és visszafeküdtem.. volna, de a csípőmnél fogva visszahúzott magához.

-Mondom csókolj meg!-visszaültetett magára, felhúzta a szemöldökét és várta, hogy végre megtegyem. És mikor megtettem volna, nem ment. A tegnapi után bűntudatot éreztem, holott nem tehettem róla. Furán nézett rám, ahogyan lehunytam a szemeimet és kikászálódtam az ágyból.
-Baba mi a baj? Ha a költözésről van szó, tudod, hogy szeretlek és nem lesz másik lány.

-Tudom Dylan, de semmi köze a költözéshez.-halványan elmosolyodtam és átmentem a saját szobámba. Persze követett, mert miért is ne.

-Várj már. Akkor mondd, hogy mi bánt. Tudod, hogy bármit meg tudunk beszélni.-amolyan "ezt te sem gondolod komolyan" fejet vágtam, mire megforgatta a szemét.-Jó, néha összeveszünk, de most nem fogunk.

-Beszélhetünk később?-sóhajtottam, majd meg sem várva a válaszát bementem a fürdőbe és rázártam az ajtót.

-Ne már Angel. Nyisd ki és mondd el mi a bajod. Meghallgatlak, ezt te is tudod.-rángatni kezdte a kilincset, mintha attól kinyitódna.
-Angel... tényleg így akarod tölteni ezt a napot? Mert akkor el is mehetek hamarabb.-ököllel az ajtóba ütött egy jókorát. Visszafojtottam a sírásomat és mély levegőt vettem, majd kinyitottam az ajtót.

-Annyit kértem, hogy beszéljünk később. El fogom mondani, csak még nem most. Kicsit később. Ne haragudj.-elé álltam, de nem néztem a szemébe, helyette a mellkasát szuggeráltam. Ő is elnézett és élesen beszívta a levegőt, majd miután kisétált a szobámból eltört a mécses. Sírva fakadtam. Miért történt mindez?
Megpróbáltam lenyugtatni magam, fél óra bőgés után, bedugult orral és kisírt szemekkel, azaz elég szar kinézettel mentem le a többiekhez. Ott volt mindenki. Anya, apa, Jackson, Noah, Troy, Justin és Dylan. Király.

-Jó reggelt. Vagy napot, legyen bármelyik is.-biccentettem feléjük, majd Justin és Jackson egy emberként álltak fel a kanapéról és a konyháig követtek.
-Mi az?-kutakodni kezdtem a hűtőben.

-Mit csinált az a barom?-kérdezte a bátyám, de úgy érzem neki nem sok beleszólása van jelenleg a dolgokba.

-Egyrészt semmit, másrészt nem barom. Én annál inkább..-a mondatom végét elharaptam, de kizárt, hogy nem hallották. Össze is néztek.

-Várj, ezt hogy érted?-már kezdtem volna bele a szentbeszédbe, hogy úgysem fogom elmondani, de Troy érkezett köreinkbe.