Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Legendákat és történeteket olvastam a vámpírokról, a természetükről és a táplálkozási szokásaikról, de apa azt mondta, hogy a legendák nem mindig igazak. Kijelentette, hogy van ami megtörtént, és van ami soha nem történt meg. Ismerni akartam a vérszívó lényeket, mert tudtam, hogy idővel én veszem át apám helyét a családban és nekem kell megvédenem az emberiséget a vérszívó lényektől. Apám a város legjobb vámpír vadásza, ezért az emberek bíznak benne. Óriási teher nehezedik a vállára, de ő mindig pozitív és mosolygós szokott lenni. A kiképzés során segített elsajátítani a képességeimet és fejlesztettük az erőmet is. Végre kijelenthetem, hogy a vadászok közé tartozok. Nehéz volt utolérni apát. Napokat és heteket töltöttem kemény kiképzéssel, tanulással és keveset aludtam. Megismerkedtem a fegyverekkel, és kitanultam a használatukat. Sokszor megkarcoltam és megvágtam magam, de apa azt mondta, hogy ő is így kezdte.
Amikor leesett az első hó, az ablak mellett álltam és egy csésze forró kávét kortyoltam. Édesapám itthon volt és a fegyvereket élezte. Én is csinálhattam volna, de azt mondta, hogy ha rossz mozdulattal csinálom, akkor elveszem az élét és nem fog kárt okozni az ellenségben. Változtam. A hetek alatt megtanultam, hogy a vámpírok az ellenségeink. Szinte minden nap hallok újabb támadásokról és megcsonkított testtekről. A vámpírok azt hiszik, hogy bármit megtehetnek. Viszont egy dolgot nem értettem. Összehúzott szemekkel fordultam apa felé, aki a katonai asztalon tartotta a fekete késeket. Egymás után megélezte őket, a kezébe vette és alaposan megvizsgálta a fekete tőr élét. Összehúztam a szemem, fél szemmel láttam, hogy engem figyel. A kiképzés alatt sokszor eljátszottuk ezt, felmérte, hogy mennyire vagyok résen. A másodpercek töredéke alatt szinte lassított felvételben láttam, hogy a fekete rózsa motívumos markolattal ellátott tőrt egyenesen felém hajítja. Másodperceim voltak, ezért gyorsan oldalra hajoltam, az éles tőr pedig mélyen a falba állt. Felvont szemöldökkel a kezembe vettem, megfogtam, majd kihúztam a falból. - A vámpírok miért merészkednek ilyen közel az emberekhez? - tőrrel a kezemben apához sétáltam, aki a következő éles fegyvert vizsgálta meg. Maga elé helyezte, hüvelykujjával óvatosan megérintette a hegyét, majd fel pillantott rám.
- Farkasok - válaszolta halkan, mire összehúzott szemekkel az asztal szélére ültem.
- Mármint vérfarkasok?
- A farkasok és a vámpírok között ősidők óta harcok dúlnak - suttogta. - Soha nem tudtak megegyezni vagy fegyverszünetet tartani - helyezte a rongyra a fegyvert. - A farkasok mindig is túlerőben voltak, mert ismerték a vámpírok gyenge pontjait. Az ösztöneiknek köszönhetően könnyen csapdába ejtették őket, majd darabokra szaggatták a testüket - húzta össze a szemét, miközben tovább hallgattam a történetet. - Kevés táplálék maradt a vérszívók számára, ezért az emberekhez fordultak. Biztos azt gondolták, hogy képesek leállni! Tévedtek - tette hozzá halkan. - Rengeteg embert ölnek meg táplálkozás közben.
- Tehát a farkasoknak köszönhető, hogy mi vagyunk a vámpírok legfőbb tápláléka? - vontam fel a szemöldökömet. - Azért mert a vérfarkasok mindentől megfosztják őket? - csóváltam a fejem. - Területeket vesznek el, zsákmányra vadásznak, végül a vámpíroknak semmi nem marad, csak az, hogy az emberek között keresnek táplálékot - suttogtam, mire apa elismerően bólintott.
