Huszonharmadik

1.7K 120 12
                                    

- Minden az én hibám! Az én hibám, hogy a szerelmünk erre az útra tévedt! - tartottam még mindig a kezem

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

- Minden az én hibám! Az én hibám, hogy a szerelmünk erre az útra tévedt! - tartottam még mindig a kezem. Mindent feláldoztam volna azért, hogy segítsek neki. A szívem mélyén tudtam, hogy a szerelmünk kárhozatra van ítélve, de nem álltam készen arra, hogy elengedjem őt. Nem érdekelt, hogy ki vagyok, hogy ő mi és, hogy mekkora köztünk a különbség. Teljes szívemből szerettem ezt a férfit, a szerelmünk mellett pedig muszáj kiállnom. - Nem akarok nélküled élni! - kiabáltam, miközben váratlanul egy szempillantása alatt egy fiatal srác térdelt le mellém. Csupán a fuvallat csapott meg, miközben alaposan végig néztem rajta. Találkoztam már vele. - Mit csináljak?! - kiabáltam remegve. A fiú felhúzta inge anyagát a könyökéig, majd vörös szemekkel felém pillantott.

- Te semmit! - könnyes szemmel néztem, hogy Alessandro tarkóját magához húzza, csuklóját pedig az ajkához nyomta. Szinte lassított felvételben láttam, hogy Alessandro erősen mélyesztette hegyes fogát a fiú bőrébe, aki sziszegve megcsóválta a fejét. - A legjobb, ha te nem csinálsz semmit! - mondta halkan, miközben Alessandro lassan táplálkozott. A fejemet ráztam. Egy részt nem akartam elhinni, hogy ennyire barátságtalan velem, más részt hálás voltam neki, hogy megmentette őt. - Ostoba is vagy! - kiabálta, miközben néztem, hogy Alessandro elhajol a csuklójától, majd lassan felül, nyakához hajol és lehunyt szemmel megharapja őt. - Nem élted volna túl, ha megharap! Ennyi vérveszteséget nem él túl egy magadfajta gyenge ember!

Ahogy teltek a másodpercek nem mondtam semmit, csak könnyes szemmel néztem, hogy ő táplálkozik. A szívem ismételten megnyugodott, de ez nem jelentette azt, hogy minden rendben van. Miközben Alessandro ráérősen evett, rájöttem arra, hogy valóban nem éltem volna túl, ha megharap. - Köszönöm, hogy megmentetted! - suttogtam könnyes szemmel. Kyle nem válaszolt, csak fájdalmasan lehunyta szemét, miközben Alessandro közelebb húzta magához.

Alessandro ágyán feküdtem, miközben őt a karjaim közt tartottam. Kimerült és fáradt volt. Miközben vigyáztam rá, próbáltam minden rossz dolgot elfelejteni és csak arra gondolni, hogy minden rendben van. A legnagyobb baj az volt, hogy igazából nem volt minden rendben. Alessandro vérzett, ami lehetetlen. Amióta az eszemet tudom, úgy tudtam, hogy a vámpírokat egy fegyver tudja megölni. Ez a tör. Amikor megmozdult, elvettem az államat a fejéről és szomorú mosollyal az arcomon néztem, hogy kezét a torkára helyezi, majd felém pillant. Láttam rajta, hogy össze volt zavarodva, hogy nem emlékszik arra, hogy mi történt.

- Jól vagy? - fürkészte a bekötött kezem, mire a fülem mögé tűrtem egy hajtincset és mosolyogva lesütöttem a szemem.

- Most már jól - suttogtam, de mielőtt rákérdezett volna, a fejemet ráztam. - Kyle segített neked!

- Hála az égnek! - lassan megfordult, majd az ágy szélére ült, lábát pedig a padlóra helyezte. Kezét a tarkójára tette, miközben háttal ült nekem és nem mondott semmit. - Nem gondoltam volna, hogy ennyi áldozatot kell kibírnia a szerelmünknek - suttogta maga elé. Nem nézett a szemembe, nem fordult hátra, és ez mindennél rosszabb volt. - Ami történt az nagyon veszélyes volt! Te voltál veszélyben - nyomatékosította, mire hátra fordult hozzám.

|Te Vagy A Végzetem|Where stories live. Discover now