Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Amikor ott volt a kezemben a fegyver, amikor a vámpír velem szemben állt és ajkai között kifolyt a földön fekvő ember vére, akkor megfagyott bennem a félelem. Ott voltam a sötét utcában, a lámpa halvány fényében, miközben az a szörnyeteg vörös szemekkel nézett rám. Az előtte fekvő ember már nem élt, a teste egy hatalmas vértócsában pihent. A hideg végigfutott a hátamon, menekülni akartam, de nem a menekülés volt a feladatom. Szembe álltam a szörnyeteggel, aki ujjával letörölte a vért, majd lenyalta a kezéről. Az undorító ösztönlény, lassú léptekkel közeledett felém, nekem a tőröm egyre jobban remegett a kezemben. Nem tudom, hogy mi történt velem, hogy miért bénultam le. A mozdulatait könnyes szemmel néztem, közelebb került hozzám. Alaposan végig nézett rajtam, tudtam, hogy most nagy veszélyben vagyok. Apám bízott bennem, ezért küldött el engem a célpont kiiktatására. Arról viszont nem volt szó, hogy a félelem megfagy bennem és lépni nem fogok tudni. Minden percben láttam magam előtt azt a valamit, ami megragadja a csuklómat és behúzza az ajtó résén. Még mindig éreztem a maró fájdalmat, hallottam, hogy sikítottam a fájdalomtól amit a vámpír harapása okozott. Automatikusan pillantottam a bekötött sebre, ami valami oknál kifolyólag átázott a vértől. Annyira megijedtem, hogy a tőr kiesett a kezemből. Nem voltam ura önmagamnak. Azon gondolkoztam, hogy Alessandro harapása is ekkora fájdalommal járhat? Ő is képes lenne ekkora mennyiségű fájdalmat okozni? Nem tudtam, hogy mi történik velem. Émelyegtem és rosszul lettem. Sebezhető lettem azzal, hogy a rossz dolgokra gondoltam. Mi lesz most? Hogy fogom magam megvédeni? Miközben hátráltam, valamiben elestem és hátra estem. Próbáltam feltápászkodni, de ekkor a vámpír megállt előttem és leguggolt hozzám. A félelem megbénított, mozdulni sem tudtam. - Hagyj békén... - az ajkam remegett, könnyes szemmel szemezgettem a vörös szempárral, ami úgy nézett rám, mintha vacsora lennék.
- Vadász létedre nem vagy erős - megragadta a csuklómat, ugyanúgy, mint az a vámpír a pinceajtó előtt. Abban a pillanatban, hogy hosszú körme a bőrömbe mélyedt és csíkot húzott benne, ezzel vércseppek jelentek meg a bőrömön, elkezdtem kiabálni. Nem voltam erős, nem voltam bátor. Azon az estén történt velem valami, ami miatt megváltoztam. - Nem baj! Attól még finom lehetsz! - a vámpír a sebemhez közelített hegyes fogait, de ekkor váratlanul egy tör állt egyenesen a homlokába. A szívem majd kiugrott a helyéről, miközben könnyes szemmel néztem, hogy homlokából csíkokban folyik végig a vér. Távozott az ajkán a ruhájára. Mintha egy rémálomban lettem volna, üvöltve rúgtam le magamról és futni kezdtem, de ekkor valaki megragadta a könyökömet. A félelem és a káosz közben azonnal felismertem apámat, aki fekete kalapja alatt összehúzott szemekkel nézett végig rajtam.
- Mi a fenét csinálsz, te lány?! - megrázott, hogy térjek észhez. Tudtam, ő is tudta, hogy nagy bajban voltam. Látta, hogy lebénultam, hogy a félelemtől mozdulni sem mertem. - Ezt tanítottam neked?! - üvöltötte, miközben válla mellett a földön fekvő vámpír felé pillantottam, aki sápadt, színtelen arccal feküdt mozdulatlanul. - Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nem érek ide időben - fekete bakancsával hatalommal sétált a megölt lényhez, majd erőteljesen kihúzta homlokából a tört, amit fekete kabátjába törölt.
