Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Miután megetettem a picit, a nappaliba sétáltam, de amikor megpillantottam Markus-t, hogy az erkélyen állva a csillagokat nézi, halvány mosollyal az arcomon kiléptem mellé. Az elején elhatároztam, hogy nem fogok megbízni benne. Nem akartam közel kerülni hozzá, hiszen ő az a fajta férfi, akibe könnyen bele lehet szeretni. Ahhoz képest, hogy Alessandro testvére, sok olyan dolog van benne, ami miatt ő más és ez összezavar. A szívem mélyén tudtam, hogy hozzám Alessandro tartozik, de Markus közelében úgy érzem, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok. Van a tekintetében valamilyen kisugárzás ami jó hatással van rám. Ritkán találkoztam ilyen érzéssel, ezért csak próbáltam barátkozni a ténnyel, hogy a szívem már befogadta, de az agyam még küzd ellene. - Rég láttam a csillagokat! - alkarját a fém korlátra támasztotta, majd a sötét ég felé pillantott. Követtem a tekintetét és oldalra túrtam a rövid hajam. Furcsa, hogy még Alessandro-val sem néztem csillagokat, vele pedig igen. - Ennyi év után el is felejtettem, hogy milyen szépek! - Markus arcát megvilágította a nappaliból kiszűrődő fény. Nem viselt borostát, az arca puha és makulátlan volt. Sötét haja hátra volt lakkozva, mégis tudtam, hogy szigorú külső mögött más ember lakozik.
- Én sem szoktam megfigyelni! Ez furcsa, hiszen annyira hozzászoktam, hogy...
- Észre sem veszed, hogy milyen szép! - ekkor pillantott a szemembe. Amikor a tekintetem találkozott a mogyoróbarna szempárral, a szívem gyorsabban kezdett dobogni. Nem válaszoltam, csak erőltettem magamra egy mosolyt.
- Mesélj magadról valamit, Markus! - csaptam a korlátra. Ő csak felvont szemöldökkel meglepődött.
- Nincs mit mesélnem! - fél szemmel láttam, hogy nevetve lesüti szemét, majd felém pillantott. - Ellenben persze veled! - ekkor védekezően feltettem a kezem.
- Hidd el! Nem szeretnéd hallani az élet történetemet!
- Pedig nagyon is szeretném! - az erdőnek hátat fordított, majd a nappali felé pillantott. - Kíváncsi lennék, hogy mit hagytál a hátad mögött!
- Egyezzünk meg! - léptem közelebb hozzá. Markus végig szántott a vállán, majd ujjait beakasztotta a nadrág övbe. - Mesélek, de cserébe neked is kell!
- Hm! - fújta ki magát. - Cseles! - bólintott. - Jól van! Majd kitalálom, hogy mit mondjak!
Nevetve megráztam a fejem, miközben éreztem, hogy a távolságot átléptük. Közelebb éreztem magam hozzá, pedig nem akartam ezt érezni. - Az életem a feje tetejére állt, amikor megismertem Alessandro-t! Sokáig ismerkedtünk, nem tudtuk, hogy mi legyen a szerelmünkből! Amikor egy pár lettünk...Minden megváltozott - pillantottam a csillogó szemébe. - Normális pár voltunk! Boldogok voltunk - és miközben meséltem, rájöttem arra, hogy Alesandro mindennél fontosabb nekem. A hiány csak jobban fájt. Sokszor megfeledkezem róla, de minden pillanatban, amikor csak rá gondolok, egy részem hal meg a hiánya okozta fájdalomtól. Ez nem szokott csillapodni, egyszerűen csak mással terelem el a figyelmemet. - És lett egy babánk aki...
