Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou télécharger une autre image.
Úgy érzem, hogy magamra maradtam, egyedül ebben a nagy világban. Úgy érzem, hogy nélküle nem igazi az életem, amiben élek. Nincs lélegzet, nincs szívdobbanás, nincs mozdulat... nincs élet... csak az üres lét, nélküle. Ha tehetném hozzá futnék, két karjai közé rohannék és szorosan megölelném. Elmondanám, hogy mennyire hiányzott, hogy nélküle sokat sírtam és nem találtam magam a világban. Nem csak a mulandó pillanatok hiányoznak, hanem a múlhatatlan élmények is. Amiket nem önmagában az idő adhat meg, hanem az, aki értelmet ad a perceknek, óráknak. Kezdem megtanulni, hogy milyen, amikor valaki elveszíti a szerelmét. Olyan, mintha minden megszűnt volna, mintha többé már semmi nem lenne fontos. Mason házában töltött percek, órák, napok és hónapok miatt jöttem rá arra, hogy Alessandro nélkül nem tudok erős lenni. Bármit megtennék, hogy mellette legyek, hogy a közelében legyek. Kiábrándító, hogy nem tudom mit csinál, hol van, hogy biztonságban van-e. Féltem a jelentől és féltem a jövőtől is. - Min gondolkozol? - Mason fél szemmel felém pillantott, miközben a nappaliban próbálta összerakni a babaágyat. Az ablak előtt állva fél szemmel felé pillantottam, és a kerek hasamra csúsztattam a tenyerem. Boldogsággal töltött el, hogy ő mellettem volt, hogy a hetek alatt vigyázott rám és a babára. - De úgy érzem, hogy a hangulatodhoz képest a fiad nyugodt! - pillantott a hasamra, miközben közelebb sétáltam hozzá. A baba ágy nagyon szép volt. A kicsi ágyat középen egy világoskék függöny díszítette, ami eltakarta a bölcsőt. A tetején egy világító félhold csillogott, az elején egy kék masni ami kiegészítette a világoskék hold mintás takarót és pici párnát. Azt hiszem, hogy ez volt az első dolog, ami beszinesítette a lakást.
- Legalább ő nyugodt! Talán nem érzi, hogy feszült vagyok! - fehér combig érő ruhában leültem az ágyra és a kerek hasamat fürkésztem. - Az elején féltem a terhesség miatt! - mosolyogtam könnyes szemmel. - Féltem, mert azt hittem, hogy nem leszek képes kihordani! - csóváltam a fejem, miközben Mason a baba sarok felé vitte az ágyat. A cipőjét levette mielőtt a fehér szőrme szőnyegre lépett, majd a sötétkék fal mellé helyezte az ágyat és megigazította a függönyt, ami takarta a bölcső belsejét. - De azt hiszem, hogy kezdem felfogni azt, hogy anya leszek! - nem tudtam visszafojtani a könnyeimet, ezért az üvegfalon keresztül a hatalmas fenyőfákat néztem, amik eltakarták a végtelenségig nyúló tisztást. A fájdalom sokszor a padlóra kényszerített, még a baba sem segített, akit a szívem alatt hordtam. Alessandro nélkül minden nehéz volt, hiszen hónapok óta nem láttam őt. Olyan, mintha nem is lett volna, mintha az emlék, minden nappal halványabb lenne. Ekkor Mason letérdelt elém, és tenyerét a hasamra helyezte.
- Inkább gondolj arra, hogy hamarosan születik egy fiad! Azt már megtudtuk, hogy gyorsan növekszik! - suttogta. - Tudom, hogy megviselt a terhesség, de még ki kell tartanod! A világunk első olyan gyermekét fogod megszülni ami félig ember, félig pedig vámpír! - nézte a hasamat. - Ez hatalmat fog adni a kezedbe!
- Akkor is titokban kell tartanunk! - simítottam a hasamra a kezem. - Senki nem tudhat a fiam létezéséről! - suttogtam fáradtan. - Rossz dolgok történhetnek! - néztem Mason szemébe, aki leült mellém, majd fél testtel felém fordult.
