|Te Vagy A Végzetem|

Huszonnyolcadik

Helltown egyik legrégebbi kocsmájában ültem. A kocsma kicsit durva kifejezés a helyiségre, hiszen minden van, amire vágyik az ember. Alkohol, zene és gyönyörű nők akik készen állnak minden kívánságot teljesíteni. Az egyik téglával kirakott fal mellett ültem. Ujjaimmal az asztal felületén játszottam, tekintetemmel végig néztem a szórakozóhelyen. Az emberek nevetve és jókedvűen iszogattak. Néha dúdolták a zenét, amit mindenki ismer. Nincsen jobb a nyolcvanak évek régi zenéinél. Bár engem kicsit nyomasztott a hangulat, a tömeg és a cigarettákból felszáló tömény füst. Az embereket nézve rájöttem arra, hogy ők nem is tudják, hogy pár perc múlva a fejük el fog válni a testüktől. Számoltam vissza a másodperceket, gondolkoztam, hogy mennyi időt adjak még nekik. Öt percet? Tíz percet és nézzem végig, hogy életük utolsó sörét kortyolják? Nem láttam értelmét annak, hogy tovább húzzam az időt. Éhes voltam. És, ha én éhes vagyok, akkor minél hamarabb és egyszerűbben próbálok ételt keresni magamnak. A karórámat üveggel lefelé fordítottam az asztal felületére, a bőrdzsekit pedig lehúztam magamról. - Máris? - kérdezte a sarokban ülő apám. - Nem adnál nekik még egy percet? - a nevetgélő férfiakat és nőket nézte. Volt akinek ebben a pillanatban kérték meg a kezét, és olyan is volt, akik baba tervezésről beszélgettek. A fülemmel hallottam minden beszélgetés, az ártatlan emberek utolsó gondolataikat.

- Az nem az én műfajom! - sétáltam az ajtó felé.

- Akkor ez sem lesz egy tiszta este! Csak hadj nekem is egyet! - szólt utánam, miközben bezártam a szórakozóhely ajtaján. Az emberek kíváncsi pillantással ajándékoztak meg, miközben megigazítottam az összegumizott hajam. Sokan nem értették, hogy miért zártam kulcsra az ajtót, igazából közük sem volt hozzá. Pokolian éhes voltam.

- Hölgyeim és uraim! - tártam szét a kezem. - Örömmel értesítem önöket, hogy bekerültek egy roppant izgalmas játékba!

- Alessandro, elég legyen a színjátékból! Öld meg őket, aztán lépjünk tovább, mert több dolgunk is van! - szólt közbe az apám, mire a halántékomra helyeztem a kezem. Az emberek ijedten suttogtak és szemöldöküket ráncolva pillantottak össze.

- Muszáj volt lelőni a poént, mi? - egy nő mögé sétáltam, majd a kezembe vettem az asztalon található kést, fejét hátra szorítottam és egy lassú mozdulattal elvágtam a nyakát. Ebben a pillanatban káosz lett a szórakozóhelyen. Az emberek egymáson taposva próbáltak futni a bezárt ajtó felé. Kiabáltak, volt aki elájult. Sok ember a földre zuhant és egymást lökdösve próbáltak a kijárathoz menekülni. És, miközben az emberek menekültek, én elkezdtem a vacsorát.

Tíz perc múlva az élettelen, kiszívott testeken átlépve araszoltam az apám felé, aki nyugodt pillantással nézett szét a klubban. A falakról a padlóra folyt a vér. A testek vértócsában feküdtek, a mozdulatlan arc és végtagok úsztak a vérben, még az ablak felületéről is csíkban folyt le. - Mondtam, hogy hagyj nekem is - suttogta, majd sóhajtott egyet. A vállam felett hátra fordultam, megbizonyosodtam róla, hogy nem hagytam életben senkit. A kezemmel letöröltem az arcomat, de tudtam, hogy bőven van rajtam mit leszedni, ezért a beszólását figyelmen kívül hagyva hátra sétáltam és beléptem a férfi mosdóba. Amint megpillantottam a tükörképemet, a lábam földbe gyökerezett. Úgy néztem ki, mintha egy vödör vörös festéket öntöttek volna rám. A furcsa az volt, hogy nem éreztem megbánást vagy bűntudatot. Olyan természetesnek vettem, mint a levegővételt, vagy a pislogást. Kifejezetten erősnek és megállíthatatlannak éreztem magam. Könnyen szemet hunytam a meghalt emberek élete felett, kicsit sem érdekelt, hogy talán magzatok is meghaltak ma este. Nem emlékszek, hogy mikor lettem ilyen, de olyan érzés, mintha teljesen kicseréltek volna. Emellett feltöltött energiával és élveztem az életet. Megnyitottam a csapot, majd megmostam az arcomat és a karomat. A fehér mosdókagylót hamar elárasztotta a kicsi és nagy vérfoltok.