Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Olyan kimerült és álmos voltam, hogy észre sem vettem azt, hogy idő előtt elaludtam. Tudtam, hogy mélyen alszom, hiszen semmi zajra nem ébredtem fel. A fiam születése óta most először hajtottam nyugodt álomra a fejem, hiszen tudtam, hogy Markus minden pillanatban vigyázni fog rá. Ezzel kapcsolatban ma este sem tévedtem, viszont semmi nem úgy történt, ahogy én azt elképzeltem. Hajnal négy órakor nagy hangzavarra ébredtem fel. Csak egy fekete trikóban és Nike melegítő nadrágban voltam. A váratlan hangzavar miatt annyira megijedtem, hogy felhúztam a fehér cipőmet és azonnal a nappaliba futottam. Minden olyan gyorsan történt. Kevés dolgot láttam és kevés dologra emlékszem. Láttam, hogy valaki áll a fiam ágya mellett, de nem Markus. Éreztem, hogy engem valami megfog, majd egy erős ütés után azonnal a padlóra zuhanok. Még nagyobb fájdalom. Sötétség. És minden megszakadt.
Az álmok arra jók, hogy kicsit kizökkentenek a valóságból, amiben élünk. Sokszor előfordult velem, hogy szívesen vissza menekültem volna egy álomba csak azért, mert olyan jó volt. Álmodtam. Alessandro-t láttam magam előtt. Széles mosollyal az arcán tartotta a fiúnkat, aki csillogó szemekkel kuncogott. Szerették egymást. Hasonlítottak egymásra. Az álomban én hozzájuk léptem és mosolyogva puszit nyomtam mindkét fiú arcára. Ez volt az, ami elválasztott engem a valóságtól és a szenvedéstől, ami hetek óta velem van. Szenvedtem Alessandro hiánya miatt és minden egyéb dolog miatt is.
Amikor kicsiket pislogva próbáltam kinyitni a szemem, akkor jöttem rá, hogy nem otthon vagyok. Ez nem olyan jelenet volt, mint a filmekben, hogy a főszereplő kinyitja a szemét és szembe találja magát az ellenséggel. Nagy fájdalom közben igyekeztem nem elhányni magam és arra koncentrálni, hogy kinyissam a szemem. Homályosan láttam, de fel tudtam mérni azt, hogy egy cellában vagyok. Szürke, vastag rácsok választottak el a koszos helyiségtől. Egy szűk fa padon ültem, a lábam mellett csak egy vékony pokróc volt. Hirtelen jutott eszembe, hogy a fiam nem volt velem. Ekkor ugrottam fel és egyenesen a rácsnak vetettem magam. Üvöltöttem és kiabáltam, hogy most azonnal engedjenek ki. A könnyeim patakokban folytak, a mellkasom szorult és izzadtam. Koszos és gyenge voltam, de a fiamat látni akartam. - Engedjenek ki! Nem hallják?! Engedjenek ki! - a hangom betöltötte az egész helyiséget, tippelni sem akartam, hogy hol vagyok.
- Ne kiabálj! Nem hallják! - Markus hangja törte meg a csendet. A koszos falat néztem, hiszen tudtam, hogy a másik cellában van. A hangja halk és erőtlen volt. Itt már éreztem, hogy valami nagy baj van. - Hogy érzed magad?
- Hol van a fiam?! Hol van Draven?! - rúgtam meg a falat. - Nem vigyáztál rá! Ha a fiamnak valami baja esik, akkor azt nagyon megemlegeted!! - legszívesebben elvágtam volna a torkát és végig néztem volna, hogy elvérzik. - Egyszer fordult meg a fejemben, hogy vonzódom hozzád! EGYSZER! - üvöltöttem.
- Elmúlt?
- Kurvára! A fiamat akarom! Érted?! - az ujjaimat a rács felületére szorítottam és imádkoztam, hogy biztonságban legyen.
