Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Gyere ide, picikém! - a függőágyba feküdtem és mellkasomra helyeztem a fiamat, aki ujját szopva az arcomat fürkészte. Apró mosolyra húztam az ajkam, hiszen gyönyörű baba volt. A cipőmet egy mozdulattal lerúgtam és a régi szobámba helyezett függőágyról a padlóra esett. Az ágyat úgy helyeztem el, hogy szép kilátást kapjak az ablakon keresztül a mezőre. A nap hétágra sütött. Tudtam, hogy egészségesebb lenne kint a levegőn tartózkodni, de egyszerűen nem voltam olyan állapotban. Egyetlen menedéket a pici fiam nyújtotta számomra, aki mellkasomon kuporodva szuszogott. Mindig is tudtam, hogy a vámpír babák nem sírhatnak, egyszerűen nem tehetik meg. A természetüktől fogva tudják azt, hogy a sírásukkal felhívnák magukra a nagyobb ragadozók figyelmét. - Tudom, hogy ma mit fogunk csinálni! - tenyerem beborította a pici hátát, miközben az ágy szélén található cumisüveg felé nyúltam. Nem volt könnyű dolgom. Rájöttem arra, hogy édesapának nehéz lenni. Több szempontból is nehéz dolgom volt, de az érzéseim mindig arra emlékeztettek, hogy még élek, vagyok és a baba nincs egyedül. Akkor kaptam fel a fejem, amikor nyílt az ajtó és Kyle lépett be rajta. Halvány mosollyal az arcán ajándékozta meg a babát, aki cumisüvegből evett. Apaként éreztem, hogy a fiam növekedése gyorsabb, mint a normál babáké. Bár ez miatt nem fájt a fejem, hiszen próbáltam nyugodt és kiegyensúlyozott maradni. Ez azt jelentette, hogy próbáltam Kyle tekintetét állni, ami nem volt egyszerű, hiszen már fejből tudtam, hogy mit szeretne csinálni, illetve mondani.
- Hogy érzed magad? - a plafon felé pillantottam, majd az ágy felé böktem. Kyle szó nélkül nyújtotta át a kék rongyot, amivel megtöröltem a pici ajkát. Természetesen nem válaszoltam. Ha válaszolnék, akkor emlékeznék. Ha emlékeznék, akkor fájdalmat éreznék. Egyszerűen csak nem akartam kicseszni magammal és felidézni a rossz emlékeket. - Még mindig feketében vagy? - a ruhámra bökött. Mintha ez nem lenne normális.
- Az embereket feketét viselnek, ha gyászolnak, nem? - a fejemet oldalra biccentve néztem a szemébe. Láttam rajta, hogy megbánta kérdését, hiszen tarkóján összefonta a kezét, majd a padlót nézte. - Ne haragudj!
- Nekem kell bocsánatot kérnem! Mi igazából... - a többiekre utalva az ajtó felé bökött. - Csak aggódunk érted! Órák óta a szobádban vagy és nem jössz ki! Úgy érzem, hogy néha kötelességem rád nézni - amikor a csuklóján található bőr karkötőt piszkálta, szinte éreztem, hogy olyan dolgot fog mondani, amire nem vagyok felkészülve. Az volt az igazság, hogy soha nem is voltam. A gyász rossz dolog. Olyan dolog, amit vagy elfogadunk, vagy belebolondulunk a fájdalomba. Én igazából a kettő között voltam. Csak tegnap történt. Úgy éreztem, hogy bármelyik percben robbanhatok és akkor mindennek vége. A vége a fájdalomnak, és nem érezném ennyire a hiányát. - Nekünk is hiányzik, Astrid!
- Ne mondd ki kérlek a nevét! - lehunyt szemmel hátra hajtottam a fejem, majd kifújtam a levegőt. Életem legnagyobb próbatételén megyek keresztül. Helyt kell állnom a fiam életében és ki kell tartanom mellette. Astrid halála után az első gondolatom az volt, hogy kikapcsolom az emberségem. Csak a baba miatt nem tettem. Apa nélkül nőtt volna fel.
