Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kimerülten nyitottam ki a szemem. Nem tudtam, hogy hány órát aludtam, de az első gondolatom az volt, hogy rossz dolgok történtek, nagyon rossz dolgok. Kezemmel lassan nyúltam a nyakamhoz. Be volt kötve. Fájt. Miközben a fájdalom miatt sziszegtem, eszembe jutott, hogy mi történt a pincében. - Én nem venném le - egy idegen halk szólított meg, ezért a hang irányába fordítottam a fejem. Egy szőke hajú, elegáns ruhát viselő, magas férfi állt az ágyam mellett. Összeráncolt szemöldökkel figyelte az életjeleket, és az infúziót ami minden másodpercben lecsöpögött. - Mit...mit csinálsz? - pillantottam a kék szemébe, ami kristályként ragyogott. Ebben a pillanatban is elvarázsolt a szemében cikázó fehér fények és a virító kék, ami tisztaságról és hatalomról árulkodott, de nem akartam felejteni.
- Emlékeid közül kitörlöm ezt a beszélgetést - ekkor szorosan a karjai közé húzott, miközben én próbáltam szabadulni, de ő nem eresztett.
Most már tudom.
Vele kezdődött minden, és vele is ér véget minden. Mert ő a végzetem, ő a sorsom, a férfi aki hozzám való. Még akkor is, ha a megbocsáthatatlan - Hogy érzed magad? - kérdezte halkan.
- Alessandro? - a hangom rekedt volt, éreztem, hogy kevés erőm van beszélni.
- Az elnézésed kérem! Én is elvenném a fájdalmad, de félő, hogy nekem nincsen hozzá adottságom - egy kicsit meghajolt, majd vigyorogva előhúzott valamit a farzsebéből. - De van nálam fájdalomcsillapító!
- Hol van Alessandro? - hagytam figyelmenkívül a kedvességét, mert olyan sok dolog történt, hogy csak kevés dologra emlékszek.
- Kitartó vagy, ha a szerelmedről van szó, igaz? - sóhajtva húzott maga alá egy széket, jelezve. hogy nem mehetek sehova. Éreztette velem, hogy beszélni fogunk. - Alessandro per pillanat táplálkozik! Azt tanácsolom, hogy hagyjuk őt most békén! A szagokból és a hangokból ítélve el fog tartani egy darabig! Azt hiszem, hogy most erőre van szüksége! Egy kicsit össze van zavarodva!
Itt már tudtam, hogy Alessandro nincsen jó bőrben, ezért lassan felültem és könnyes szemmel fürkésztem a férfi arcát, aki nagy valószínűséggel szintén vámpír volt. Közben elképzeltem őt táplálkozás közben. Vajon erőszakos lehet közben? - Én csak azt szeretném tudni, hogy jól van e!
- Ettől nem kell félned! Jobban van, mint te - nézett végig rajtam. - Őszinte leszek hozzád! Nem támogatom a kapcsolatotokat, viszont a célom, hogy a lehető legkevesebb ember haljon meg, ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy biztonságban gyógyulj a következő órákban!
- És te ki vagy? - helyeztem óvatosan a bekötött nyakamra a kezem. Ekkor egy üveg poharat nyújtott át nekem szívószállal a kezében.
- A vámpír, aki fájdalomcsillapítót ad neked - bólintott kedvesen. - Megbízhatsz bennem - tette hozzá halkan, majd elvettem a poharat és bevettem a fájdalomcsillapítót.
