Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Ups! Ten obraz nie jest zgodny z naszymi wytycznymi. Aby kontynuować, spróbuj go usunąć lub użyć innego.
Kudarc, csalódás, reménytelenség.
Nem láttam kiutat se megoldást a problémáinkra. Óriási teher nehezedett a vállamra, hiszen több szempontból is helyt kellett állnom: ki kellett tartanom a fiam mellett és közben erősnek kellett mutatnom magam, hogy a családomat összetartsam. Mégis úgy éreztem, hogy a káosz és a bizonytalanság győzni fog felettem. Bármit megadtam volna azért, hogy a dolgok rendeződjenek. Valóban mindent elkövettem volna azért, hogy az életünk normál kerékvágása folytatódjon tovább. Viszont ebben az időszakban több szempontból nem tudtam ezt megvalósítani.
Miközben a bejárati ajtó küszöbén álltam és sóhajtva összefontam a kezem, néztem, hogy Draven a tó előtt áll és zsebre helyezett kezekkel a víz felszínét nézi. Leplezni sem tudtam, hogy a fájdalma miatt nem csak szomorú, de sebezhető is voltam. Ő volt az egyetlen gyermekem, ezért jogomban állt átvenni a fájdalmát. Bárcsak megtehettem volna. Astrid ott állt mellettem és tekintetében a könnyek csillogtak. Szavak nélkül értettük egymást. Ez nem mehet így tovább. A lány halott. Ezt Draven nem tudta, de talán sejti. A lány rengeteg vért vesztett. Draven vissza sem fogta magát. Elképzelni sem tudom, hogy most mit érezhet.
Amikor Astrid végig simított a derekamon és szorosan hozzám bújt, tudtam, hogy beszélnem kell a fiúnkkal. A kezemmel a puha haját simogattam, miközben néztem Dravent, aki a sűrű erdő felé pillantott. - El kell neki mondanom, igaz? - gondterhelten felsóhajtottam, miközben lazítottam az ingemet. Astrid egy idő után bólintott.
- Igen! Legyél olyan apja, akire számíthat! - puszival ajándékoztam meg a homlokát, majd elengedtem és zsebre helyezett kezekkel Draven mellé álltam. A fiatal férfi arcát fürkésztem, aki fejét lógatta és szemöldökét ráncolta. Ebben a pillanatban sebezhető és gyenge volt. Már nem tudom, hogy jutottunk el idáig. Részben magamat hibáztattam, hiszen nem fogtam meg, amikor zuhanni kezdett. Több szempontból is hibáztam. Ott volt a lehetőség arra, hogy iskolába járjon, hogy részben jó élete legyen. Nem éltem a lehetőséggel. Foggal és körömmel ragaszkodtam ezért, hogy ő velünk éljen. És csak a végén jöttem rá arra, hogy ezzel nagy hibát követtem el.
- Tudom, hogy meghalt! - izmos vállát végig simította, miközben fél szemmel felé pillantottam. - Hallottalak titeket! - a hangja halk és visszafogott volt. Nem láttam még ilyennek. Mintha minden reményét elengedte volna, mintha már nem maradt volna olyan dolog, amibe kapaszkodni tudna. - Azt hiszem, hogy a vére íze teljesen elvette a fejem! - amikor a tarkójára simította kezét, váratlanul felém fordult. - Ti hogy bírjátok ki? Te hogy bírod?
- Őszintén? - súgtam a napfényben, miközben a tó felszíne vissza tükrözte a nap sugarait. - Kíváncsi vagy arra, hogy milyen voltam akkor, amikor a vér elvette az eszem?
- Igen! - súgta a szemét lesütve. Ekkor sóhajtva kigomboltam az ingemet, majd megmutattam neki a meztelen karomat. Az alkarom tele volt harapásokkal és karcolásokkal. Ezek a harapásnyomok nem tűntek el. Örök pecsétként szolgáltak a bőrömön. - Ezek harapásnyomok? - fogta meg a csuklómat, mire bólintottam.
