Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ha csak egy apró mozdulaton múlna egy élet, akkor meghúznám a határt vagy végleg véget vennék egy életnek? Mi történne, ha mindketten tudnánk, hogy a halál szélén állunk és másodpercek alatt dőlne el, hogy kit ér utol a vég? Én soha nem féltem a haláltól, mindig megértettem, hogy előbb utóbb valamiben meg kell halni. Viszont ott abban a percben, a saját lakásom közepén, miközben a saját vértócsámban álltam megfogalmazódott bennem, hogy nem így akarok meghalni. Tehetetlenül, egyedül, hősiesség nélkül. Bár ebben a pillanatban nem egyedül voltam, hanem Malcolm állt velem szemben, aki kihasznált minden pillanatot arra, hogy a közelembe férkőzzön. Ott állt előttem az apám testvére, aki nem barátságos szándékkal keresett fel. Sötétbarna bőre fenyegetően hatott, csillogó kék tekintetében forrt a düh és a hatalom amit a hetek alatt táplált. Ajkát összeszorította, miközben minden apró mozdulattal közelebb kerültem a halálhoz. - Emlékszel? - közelebb lépett, éreztem, hogy a sűrű vér az ajkaim közül a padlóra folyik. - Így ölted meg a testvéremet is! - homályosan láttam, hogy puszta kezével tartotta a szívem. Éreztem, hogy az erőm elhagy, hogy ez mozdulat és élettelen testtel a padlóra zuhanok. - Milyen érzés, Alessandro? - szorított a keze fogásán. Azért nem válaszoltam, mert nem tudtam. Mert sakkban tartott és csak tőle fügött az életem. - Milyen érzés, hogy egy apró mozdulat választ el attól, hogy a halálba küldjelek?
- Megmondom őszintén, hogy élvezetes! - nevetni próbáltam, de a sok vér és az erőm fogyása megakadályozott mindenben. - Mire vársz?! - helyeztem csuklójára a kezem és felkészültem arra, hogy ebben a percben véget ér az életem. - Küldj az apám után! - a szemébe néztem. A ragyogás hirtelen eltűnt a tekintetéből, mintha valamire rájött volna. Malcolm végignézett rajtam, szemöldökét barátságtalanul ráncolta. Telt ajkát összehúzta, miközben a másik kezét a rongyos ingébe törölte. Ott maradt a fehér anyagon a vérem, és átáztatta a vékony ruhadarabot.
- Te kikapcsoltad az emberséged?! - hangját felemelte, mindig is ez történt, amikor olyan dologgal találkozott, ami akadályozta őt a bosszújában. - A halálod így nekem semmit nem ér! Te érzéketlen idióta! - abban a pillanatban elengedett, a testem pedig átzuhant az üvegfalon. Óriási fájdalommal a földre zuhantam, miközben próbáltam felkelni, de nem volt elég erőm ahhoz, hogy megvédjem magam. Fel sem fogtam, hogy mi történt, de Malcolm elém lépett és torkomnál fogva húzott magához. - Így nem fogsz szenvedni! Azt akarom, hogy szenvedj, amikor megöllek! Értetted?! - úgy dobálta a testem, mintha csak egy rongybaba lettem volna. A fejem úgy csapódott a fenyőfa törzsének, hogy abban a percben azt hittem, hogy leszakad.
- Pedig ez kellemetlen! - helyeztem tarkómra a kezem. - De csinálhatjuk úgy is, hogy szenvedést színlelek és abban a percben megölsz! Hm? - pillantottam fel rá.
- Csak akkor fogsz igazán szenvedni amikor vissza kapcsolod! - guggolt mellém. Mivel tudtam, hogy mit akar, hogy ennek mi lesz a vége, azonnal a fejemet ráztam és harsányan felnevettem.
- Nem kapcsolom vissza! - ekkor Malcolm megragadta az ingem és magához húzott.
- Akkor addig verlek, amíg vissza nem kapcsolod! Így nem fog teljesülni a bosszúm! Értetted?! - egy hatalmasat bemosott nekem. Ütés közben a földre zuhantam, a fejem már fájt és zúgott a tompa, erős ütések miatt ami engem ért. - Így nem vagy sebezhető! Még nevetnél is halálod közben! Hát akkor kedves rokon... - leguggolt mellém és megfogta az arcom, hogy csak rá figyeljek. - Addig foglak kínozni, amíg vissza nem kapcsolod!
