Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Draven! Bemehetek? - szorult szívvel kopogtam Draven ajtaján, de amikor válasz nem érkezett, rosszat sejtve nyitottam ajtót. A lábam a földbe gyökerezett, amikor megpillantottam a fiamat, aki hátitáskájába ruhákat pakolt. A fejemet ráztam, hiszen éreztem, hogy a kiborulás szélén van. Mi sem tudtuk, hogy mivel állunk szemben, de Dravennek tudnia kell, hogy nincsen egyedül. - Fiam! - közelebb léptem hozzá, de ahelyett, hogy rám nézett volna, gyorsan kikerült és szipogva az asztalához lépett. Egy mozdulattal söpörte a dolgait a táskába és a fejét rázva összehúzta.
- Nekem el kell mennem! Nem vagytok biztonságban! Semmit nem tudok, és ez megijeszt! A legjobb az lesz, ha most elmegyek! - ekkor szorosan magamhoz húztam és tarkóját átölelve simogattam a haját. A szívem szakadt meg, hogy olyan dolog történik vele, amivel még senki nem találkozott. Mindenki félt tőle, hiszen éreztük, hogy a vámíprok veszélyben vannak. Draven félt saját magától, és féltette a családját is. - Apa! Én annyira sajnálom! - tenyerébe temette az arcát, miközben a hátát simogattam.
- Együtt átvészeljük! Megoldjuk! - toltam el magamtól, hogy a szemembe tudjon nézni. - Én is félek, de ígérem, hogy a végére járunk!
- Hogyan?! - szipogta, mire sóhajtva oldalra pillantottam.
Este hat órakor Markus lépett be az ajtón. A fekete haját hátra lakkozva hordta. Fehér pólót és szürke nadrágot viselt. Lassú és megfontolt tekintettel nézett szét a nappaliban, miközben mi a kanapénál vártuk őt. Több mint egy éve nem találkoztunk, ezért kicsit szégyelltem magam, hogy ide rángattam őt. Markus tekintete találkozott a mellettem ülő Astridéval, aki kihúzta magát és ajka szélét rágva köszönt neki. - Hol van az a gyerek? - nézett körbe, miközben mindenki Draven felé pillantott, aki feltette a kezét. Ekkor Markus meglepődött. - Akarom mondani férfi! - köszörülte a torkát, miközben Astrid és én egymás szemébe néztünk. Draven nem emlékezett a bácsikájára, ezért mosolyogva bíztattam, hogy megbízhat benne.
- Te vagy az apám testvére?
- Nem dicsekednék vele! - dobta le magát a kanapéra, majd felvont szemöldökkel végignézett a fiamon. A szememet forgattam, hiszen számítottam arra, hogy hozni fogja az idétlen magatartását is.
- Arra számítottunk, hogy te tudni fogod, hogy mi történik vele! - állt meg középen Mason, aki keresztbe fonta maga előtt a karját. Ekkor Markus kerülte Astrid tekintetét, szigorúan csak oldalra és a fiamra koncentrált.
- Csak akkor, ha a madárka csiripelni kezd! - Draven felém pillantott, láttam a tekintetében, hogy kicsit bizonytalan, de én csak bólintottam, hogy mindent elmondhat Markusnak.
- Nyugodtan mond el, hogy mi történik! - suttogta Astrid, mire Markus nagy szemekkel felé pillantott. Én csak sóhajtva hátra dőltem és aggódva pillantottam a fiamra.
- Az egész nemrég kezdődött! Az elején csak zavartságot és fáradékonyságot észleltem! Ezért sokszor lefeküdtem aludni! Akkor derült ki, hogy alva járok! Amikor alva járok, akkor nem tudom, hogy mi történik, és nem én irányítom a testem! De amikor felébredek, szembesülök azzal, hogy az éjszaka mit csináltam! - miközben kezét széttárta, Markus kuncogott.
